HND: A haldokló szivárvány

Előszó

Mandela, vagy Mengele? Botcsinálta hazai politszimulánsoknak gyakorlatilag mindegy lehet, hiszen aki ma Budapesten, ki tudja milyen elgondolásból, Mandeláról akar teret, vagy utcát elnevezni, az a legnagyobb jóindulattal is csak egy ostoba, tudatlan személynek tekintendő. Ebben a 2018-ban írt és most felfrissített cikkemben Dél-Afrikát mutatom be. A kontinens legfejlettebb és leggazdagabb országa 2018-ban jutott el arra a mélypontra, hogy a világ egyik legszebb fekvésű, kiváló éghajlatú városa, Fokváros 2018. közepére víz nélkül maradhatott volna.

A várva várt eső annak idején ugyan megérkezett, de maga a tény, hogy a korábban jól működő infrastruktúra hanyagság, hozzá nem értés miatt felmondhatja és sorozatosan fel is mondja a szolgálatot, az szimptomatikus volt és mind a mai napig szimptomatikus maradt erre a maradék gazdagságát lassan felélő, különleges adottságú országra.

Messze van? Minket biztos nem érint a problémájuk? Akik figyelmesen olvasták előző cikkeimet, azok tudják: Dél-Afrikában egy előre megkomponált etnikai káosz főpróbája zajlik egy ideje, amely jelenleg az USA területén folytatódik és minden bizonnyal az európai kontinens sem lesz kivétel. Az apokaliptikusnak tűnő események felgyorsultak.

“A kisfiú megolvadt bőrét alig tudtuk lekaparni a kád széléről […]” – dél-afrikai helyszín-takarítónő nyilatkozata egy kiirtott farmer család otthonában látottakról (2017)

“Liberté, égalité et fraternité”, azaz: szabadság, egyenlőség, testvériség volt a mottója a Nagy Francia Forradalomnak, amelynek jegyében nem csak az uralkodókat és az arisztokratákat, hanem például a Vendeé megyében élő parasztokat is kiirtották 1793 és ’94 között. Egyes becslések szerint közel kétszázezer embert, akik a forradalomároknak ellenálltak. Gáz, arzén és vízbefojtás dívott az emberjogisták akkori repertoárjában, továbbá a meggyilkolt emberek bőrét lovaglónadrágként, az emberzsírt kocsikenőcsként hasznosították. Ezt a genocídiumot még több is követte az emberiség újkori történelme során. Az esetek döntő többségében valamilyen morális savtól csöpögő, magasröptű idea nevében sikerült néhány millió ember életét kioltani. Ebbe a kategóriába sorolom nem csak a nemzetközi, hanem a nemzeti szocialisták áldozatait is. Mindig találtatott egy maroknyi ideológus, akik lediktálták, milyen életformára kell – szerintük – az egyszerű földi halandókat kényszeríteni.

Hogy a sokat szenvedett afrikai kontinens lakóinak se legyen jobb, felszabadították az ott élő embereket. A demokrácia, emberi jogok, szabadság, egyenlőség és testvériség nevében még egy kvázi Istenként tisztelt hőst is adtak nekik, Nelson Mandela személyében.

A Mandela által propagált “Rainbow Nation” (Szivárvány nemzet), Dél-Afrika, a kontinens legfejlettebb, leggazdagabb országának tündöklése és jelenlegi lassú haldoklása nem érthető meg a történelmi háttér – vázlatos – ismertetése nélkül. Amennyiben a bevezetésre kerülő, úgynevezett földreformról olvasunk, a mainstream egyöntetűen a fekete afrikaiak (sic!) alanyi jogát hangoztatja a fehér lakosoktól térítés nélkül elkobozandó földek újrafelosztásában. Ez így nem igaz! Se az alanyi jog, se a gyűjtőfogalomként és teljesen tévesen használt fekete afrikai sem létezik.

Forrás: footage.framepool.com / Bushman gyerekek

Az a hatalmas terület, amelyet ma Dél-Afrika néven ismerünk, korábban egy szinte teljesen kihalt része volt eme monumentális kontinensnek. Kr. u. 1000 környékén két nomád törzs, a san (bushman) és a khoi khoi (hottentota) vándorolt a gyakorlatilag néptelen vidékeken, minden különösebb állam-szerű szervezettség nélkül, vadászó-gyűjtögető életmódot folytatva. Egyes szerzők szerint Kr. u. 1400 körül kezdődött meg más, északról érkező afrikai bantu törzsek beáramlása Afrika legdélebbi területére.

Egy khoi khoi törzstag / Forrás: forums.skadi.net

Az első németalföldi, mai nevükön holland (búrok), majd később német és francia származású fehér telepesek 1600 körül jelentek meg, az Atlanti-óceánon keresztül közelítve meg a gyéren lakott, vagy teljesen lakatlan vidéket. Az európai, új hazát kereső pionírok ebben az időszakban gyakorlatilag nem érintkeztek a nomád törzsekkel, a természetes határt közöttük a Kei folyó biztosította. Tulajdonképpen elfért volna mindenki egymás mellett, ki-ki a saját elképzelését megvalósítva, mint például gyűjtögetés, vadászás, vagy mezőgazdaság és állattartás, de – ahogy már annyiszor a történelemben – ez nem sikerülhetett. A harcos zulu és xhosa népek északról történő inváziója elsősorban az útjukba kerülő kisebb bennszülött törzsek kiirtásához vezetett, ami Mfecane korszak (vagy Difacane, magyarul: háború, megsemmisítés) néven került a déli Afrika történelmébe, mint Shaka-Zulu királyság nem túl becses emléke.

A másik lényeges ok, amely az akkor még országnak nem tekinthető földdarab sorsát megpecsételte, az arany- és gyémántlelőhelyek felfedezése volt. A cikkben nem térhetek ki részleteiben a  Voortrekker pionírok történetére, akik a folytonos törzsi támadások, rablások elől a mai Orange Freestate (Oranje Szabadállam) keleti részére költöztek, továbbá a törzsi harcokra és a brit-búr háború részleteire sem. Tény viszont, hogy a búrok eredetileg vagy lakatlan területet foglaltak el, vagy a törzsektől vásároltak meg földeket, amelyekről a szerződések mind a mai napig a dél-afrikai archívumokban megtalálhatóak. Az arany miatt gyarmatosító britek voltak az elsők, akik a fehér (búr) farmerek házait felégették és elhajtották őket lakhelyükről, többek között az emberbarát (filantróp) eszme jegyében is, mely szerint a gazdaságokban foglalkoztatott bennszülöttek rabszolgák voltak. Az emberbarátiság azonban nem akadályozta meg őket a nemesfém és gyémántbányák megnyitásában, ahol iszonyú körülmények között nem csak fekete, hanem nincstelen fehér napszámosok is dolgoztak, akik egzisztenciájuk elvesztése után ellepték a nagyobb városokat.

Érdemes annyit megjegyezni, hogy a megalakulóban lévő államszövetség földjét pár emberöltőnyi idő alatt egymással ellenséges, rohamosan szaporodó létszámú afrikai törzsek, továbbá egymással mély konfliktusban álló európai telepesek népesítették be. Az 1960-as évekre kilenc nagyobb afrikai törzs, s azokon belül megszámlálhatatlanul sok klán, valamint két nagyobb konkurens fehér népcsoport, a búrok, akik befolyása és nyelve az évszázadok alatt kialakult afrikaans visszaszorulóban volt, és a később érkezett, a gazdaságot és a közigazgatást domináló angolok alkották a lakosság többségét. Az ázsiai, elsősorban indiai származású bevándorlók valahol az összes, egymással nem épp baráti kapcsolatot ápoló fajták között helyezkedtek el.

Az emberek bőrszín szerinti megkülönböztetése a hétköznapi életben körülbelül olyan szempontok alapján történt, mint az Amerikai Egyesült Államokban volt szokás a rabszolga-felszabadítás óta, bár részben humánusabb jogokkal és nagyobb szabadsággal a sötétebb bőrű lakosság számára. Így érkezett el a brit gyarmatbirodalomtól való elszakadás, a függetlenség napja 1961. május 31-én, majd egy angolbarát, fehérek által vezetett kormány vette át a hatalmat. Ebben az időszakban vált az újonnan megalakult Dél-Afrikai Köztársaság, a korábbi kisebb államokból álló Dél-Afrikai Unió jogutódjaként – más, függetlenné vált afrikai országokhoz hasonlóan -, a hidegháborús viszályt szító nagyhatalmak játszóterévé. A politikai krimi ez időtájt kezdődött el és mind a mai napig folytatódik.

Az apartheid rendszer dacára, amely eredetileg a csoportosan csavargó, rabló és gyilkolászó fiatal fiúk elleni, kvázi önvédelmi szisztéma volt, az 1950-es évektől kezdve építettek iskolákat, egyetemeket a fekete bőrű gyerekek számára a Bantu Education Act (bantu oktatási törvény) keretében, a fehér iskoláknál lényegesen alacsonyabb színvonalon, azt az elképzelést követve, hogy a – sokszor – szinte kőkorszaki kultúrából érkező gyereket nem lehet magasabb szinten képezni. Egyébként ez az apartheid rendszer kénytelen volt határait egy jól őrzött kerítésrendszerrel megvédeni a szomszédos afrikai országokból tömegesen és illegálisan bejutni akarók ellen.

Itt jegyezném meg, hogy mélységesen elítélek bármilyen jellegű emberek közötti megkülönböztetést bőrszín, vallás, etc. alapján. Azonban nem csak az egyes fehérek által kultivált kirekesztésre gondolok, hanem a más színű emberek egymás közötti, valamint a fehérek elleni faji, vagy vallási alapú gyűlöletére is. A mostanság oly felkapott, egyoldalú, kifejezetten fehér ellenes propaganda ellen (is) küzdök a tények – lehetőleg – tárgyilagos és felesleges emócióktól mentes feltárásával.

“Megvetem a rasszizmust, mert barbárságnak tartom, mindegy, hogy fekete, vagy fehér embertől származik.”

Szinte hihetetlen manapság, hogy a fenti idézet Nelson Mandelától származik.

Nelson “Madiba” (klán neve) Mandelát 1962-ben tartóztatták le. A vád állam elleni szabotázsakciók előkészítése volt. 1990-ben szabadult, holott már 1985-ben is felajánlották neki szabadon engedését, ha lemond az erőszakról, amire nem volt hajlandó.

Erőszak? Kérdezheti indignáltan a kedvesen és szelíden mosolygó hősre, a nemzetközi média által gondosan felturbózott idolra enyhén nedves szemekkel emlékező profi jóember, aki milliók bálványát, Mandelát, a polgárjogi aktivistát és szabadságharcost (közönséges terroristák kódoltan píszí elnevezései) ismeri a közelmúlt történelméből. Akinek hetvenedik születésnapján, 1988-ban ismert rocksztárok énekelték a “Free, free Nelson Mandela” című számot és a megakoncertet hatszáz millióan látták világszerte, mert akkor még az internet nem terjedt el olyan széles körben, különben biztosan többen lettek volna. Holott azelőtt a világnak fogalma sem volt addig e jeles hős létezéséről. Pardon? Akit hirtelen ennyien imádnak világszerte, annak a mellénye csak patyolatfehér lehet! Nos, lássuk azt a tiszta mellényt…

Az apartheid alatt elnyomott országban, az állítólagos fehér diktatúrában több évtizede politikai tényező volt az African National Congress (ANC, az “Afrikai Nemzeti Kongresszus”) pártja, amelynek Mandela egyik vezető személyisége volt. De nem csak az ANC-nek, hanem az illegális kommunista pártnak, sőt annak Központi Bizottságának is tagja volt, amit persze egész életében tagadott. Pár évvel ezelőtt azonban kiderült, hogy a joviálisan mosolygó hős egy traktátumot (szerződés, egyezmény – szerk.) írt “How To Be A Good Communist?” (Hogyan legyünk jó kommunisták?) címmel, a legékesebb sztálinista hagyományokra építve mondandóját. Mandela szerint:

“A kommunizmus ügye az emberiség történetének legnagyobb és egyben legnehezebb dolga.”

1960-ban megpróbált egy általános sztrájkot szervezni, amelynek – az elképzeléseihez képest – csak kisebb sikere lett. Ekkor közölte az ANC tagokkal, hogy az “erőszakmentes harc napjainak vége”, majd visszavonult a Johannesburg közelében található Rivonia nevű konspirációs búvóhelyre, amely Arthur Goldreich, egy nem dél-afrikai állampolgár tulajdona volt.

Madiba unszolására alakult meg az ANC illegális harci osztaga is, “Umkhonto we Sizwe” (UwS, a nemzet dárdája) néven, miután vezető ANC politikusok Kínába és a Szovjetunióba látogattak, ötletük megvalósításához támogatást remélve. Ez a fegyveres gerillacsoport bombamerényleteket hajtott végre az energiaellátás, kormányerők, gépek és élelmiszer tárolók kárára, emberéletet sem kímélve. Összesen 235 szabotázsakciót sikerült bizonyítani a terroristák elleni perben. A Rivonia farm rejtekében további ANC-UwS vezéreket fogott el a rendőrség – Denis Goldberget, Rusty Bernsteint, Raymond Mhalabat, Bob Hepplet, Govan Mbekit, Ahmed Katharadat, a tulajodonost, Arthur Goldreichet és az ANC akkori vezetőjét, Walter Sisulut. A razzia és letartóztatások alkalmával a hatóság felfedezte az “Operation Mayibuye” néven ismertté vált terrorkampány terveit, amelyet a vádlottak a bírósági tárgyaláson, mint egy, a vezetés által nem elfogadott vázlatot próbáltak bagatellizálni.

Mandela még 1962-ben látogatást tett különböző országokban, ahol a tervezett gerillaharcok támogatásához keresett szövetségeseket és egy fél évig tartó kiképzésen is részt vett Etiópiában. Nem sokkal hazatérte után tartóztatták le. A vádlottak halálbüntetés helyett életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak, amelynek utolsó éveit Mandela egy bungalóban töltötte, miután 1985-ben nem volt hajlandó a megkegyelmezés fejében az erőszakról lemondani. Börtönévei utolsó időszakában kezdte meg tárgyalásait az akkori dél-afrikai miniszterelnökkel, Pieter Willem Botha-val, az apartheid rendszer megszüntetéséről.

A Fokváros melletti Robben Island börtönsziget, ahol Mandela büntetését töltötte / Forrás: cache-graphicslib.viator.com

Tévedés lenne azt gondolni, hogy az ANC kizárólag és elsősorban a fehér kisebbség, vagy az apartheid ellen harcolt volna. A legtöbb áldozatukat az ellenségesnek és/vagy árulónak tekintett fekete népcsoportok tagjai közül szedték. Az ANC fegyveres gerilla-alakulata, az Umkhonto we Sizwe harminc éven keresztül számtalan bombamerényletet és szabotázsakciót hajtott végre. Saját, kémnek titulált bajtársaikat – akár kiskorúakat is – titkos fogolytáborokba zárva, tisztogatták meg soraikat a vélt belső ellenségtől, s elképzelhetetlen brutalitással kínozták meg őket. Az egyik ilyen fogolytábor a szomszédos Angolában volt (Base Quattro), ahol kelet-német Stázi (az NDK titkosszolgálata) ügynökök képezték ki a dél-afrikai gerillákat különböző konspirációs technikákra és az árulók elleni küzdelemre. Ehhez tudni kell, hogy az 1970-es években a szocialista útra tért Angola és Mozambik hemzsegett az NDK tanácsadóktól. Példának okáért az ír terrorszervezet, az IRA tagjai tanították meg őket bombát készíteni.

Az ANC egyik legbizarrabb figurája, Mandela második felesége, Winnie Madikizela-Mandela volt, aki 2018. április 2-án hunyt el, és a magát haladónak nevező világ, élén a hollywoodi celebekkel, álszent szipogással búcsúzott tőle. Attól a többszörösen elítélt, bár igazából soha meg nem büntetett személytől vettek könnyzacskókat birizgáló tweet-ekben búcsút, akitől még férje is elvált a feleségét terhelő súlyos vádak miatt. Nézzük meg közelebbről a jeles hölgy pályáját, aki a fehérek uralta apartheid világban amúgy egy kiváló iskolai képzésben részesülhetett:

“Together, hand in hand with our boxes of matches and necklaces we will liberate this country! – Együtt, kéz a kézben gyufaskatulyáinkkal és nyakláncainkkal fel fogjuk szabadítani ezt az országot!”

Nyaklánc? – kérdezheti meghökkenve a kedves Olvasó, mert a gyufának még lehet némi értelme terroristákkal kapcsolatban. Nem, nem a szépséges afrikai kézműves láncokra gondolt Mama Winnie, ahogy a nemzetközi celebek becézték, hanem az ANC egyik kivégzési módszerére. E művelet során a delikvens kezeit hátrakötözték, utána egy autóabroncsot húztak a vállára. Benzint öntöttek rá, vagy az autóabroncs tömlőjébe, majd meggyújtották a szerencsétlent, aki magatehetetlenül, élve égett el iszonyú kínokat elszenvedve, miközben a felajzott tömeg éljenzett körülötte. Esetleg még bele is rúgtak. A következő videó, extrém durva tartalma miatt, csak kattintásra érhető el ITT (00:48).

Lincselés, gyerekrablás, korrupció kísérte Mama Winnie útját, aki 1988-ban az “ENSZ Emberjogi Díját” kapta meg férjével együtt. Még ebben az évben felmerült a gyanú, hogy köze lehetett a Mandela United Football Club fiatal tagjainak kínzásában, elrablásában és megölésében, majd 1989-ben vádat is emeltek ellene, s bűnösnek találták. A megítélt öt év fegyház helyett azonban pénzbüntetéssel megúszta az ügyet. Figyelem! Ez még mindig a sötét apartheid korszaka volt! A megerőszakolt, majd késsel lemészárolt kisfiúnak, akit Stompie Seipei-nek hívtak, nem volt ilyen szerencséje, a részleteket itt olvashatjuk angolul. Másodjára 2004-ben ítélték el lopás, korrupció, okirat hamisítás miatt a liberális világ két évvel ezelőtt krokodilkönnyekkel megsiratott ikonját, különösebb jogi következmények nélkül. 

Winnie Mandela / Forrás: breitbart.com

Professzor Stephen Ellis, aki korábban az Amnesty International kutatója volt, majd haláláig egy amszterdami egyetemen dolgozott, Afrika szakértője és a kontinens rajongójaként fedezte fel Mandela kommunista múltjának bizonyítékait, a következőket írta:

“Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember, aki az anti-apartheid mozgalmat támogatta, egyszerűen nem akart semmit az ő (Mandela) hátteréről tudni. Az apartheidet erkölcsi kérdésként kezelték és ennyi… Lehet viszont, hogyha annak idején kézzelfogható bizonyítékok álltak volna rendelkezésre, akkor talán másképp gondolkoztak volna.”

Nelson Mandelat 1990-ben szabadon engedték és az apartheid rendszer megszűnt. 1994-ben elnökké választották a már világ-, de elsősorban Afrika-szerte szabadságharcosként tisztelt, szelíden mosolygó, legendás hőst, aki a Szivárvány nemzet víziójával győzte meg nem csak a színes bőrű lakosságot, hanem a dél-afrikai fehérek nagy részét is. Ez a remény éve volt, a “szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében, miközben a Nobel-díjas, közszeretetnek örvendő politikus néha együtt énekelte híveivel és elvtársaival az “Öld a búrokat, öld a fehéreket!” című mozgalmi dalt xhosa nyelven, amit a világ más vidékein nem túl sokan értenek…

Az minden bizonnyal a véletlen műve, hogy egy bizonyos filantróp, azaz emberbaráti szervezet 1993-ban, tehát a választási kampány idején kezdte meg hivatalos működését a Dél-Afrikai Köztársaságban, exkluzív erre az országra koncentrálva, holott a kontinens további részeit sokkal nagyobb területi léptékben rendelte alá alapítványának. Az is merő jóindulatról tanúskodó tény, hogy a világot pókhálóként körbefonó szervezet alapítója már 1979 óta aktívan tevékenykedett az országban, mondjuk a Dél-Afrikát érintő legszigorúbb szankciók és embargók idején. Mielőtt bárki sorosozással vádolna, az Open Society Foundation for South Africa (Nyílt Társadalom Alapítvány Dél-Afrika) oldalán lehet tanulmányozni ottani történetüket és hangzatos programjukat.

Mandela, a kétségtelenül karizmatikus politikus elnöksége idején nyitotta meg a Dél-Afrikai Köztársaság gazdaságát a globalizmus számára. Az állami és félállami – stratégiailag fontos – cégeket privatizálták és külföldi konszernek kezére játszották, mert pénzre volt szükségük. A demokrácia, ami a Mandela által vezetett ANC és a búr ellenes helyi plutokraták, elsősorban Harry Oppenheimer, a leggazdagabb arany- és gyémántbánya tulajdonos és – persze egyúttal – filantróp kooperációjában megszületett, az a multinacionális cégek globális szabadsága lett az addig politikailag elszigetelt országban. Az egyedülállóan gazdag természeti kincsek szabad kirablása előtt már nem voltak nemzeti érdekeltségű korlátok.

“A privatizáció az ANC fundamentális politikája és az is marad.”

– mondta Mandela 1996-ban, a szabadsághoz vezető hosszú út eredményéről. Talán nem véletlenül hívják a dél-afrikaiak a Cosa Nostra maffia szervezet mintájára az ANC-t Xhosa Nostra-nak, a domináns xhosa népcsoportra utalva.

Ebben az időszakban engedték meg távolabbi szubszaharai országokból jövő migránsok tömeges beáramlását is – fatális következményekkel. A cél: új ANC-szavazók generálása lett volna. Helyette azonban népcsoportok közötti viszályok, faji zavargások alakultak ki az immáron őshonos fekete lakosság és az újabban importált afrikaiak között. A nemzetközi szervezett bűnözés egyik főszereplője a mai Dél-Afrikában a nigériai maffia, alkalmasint kooperálva kongói és szomáliai bűnszervezetekkel is.

Az ANC több, mint húsz éves kormányzása alatt a fekete lakosság helyzete nemhogy nem javult lényegesen, hanem bizonyos területeken rosszabbodott. A bűnözés eddig soha nem látott méreteket öltött. Az egy főre eső gyilkosságok száma a világon az egyik legmagasabb, hétszerese az Amerikai Egyesült Államok-béli gyilkossági statisztikának. A HIV-fertőzöttek száma a teljes lakosság tizenkét százalékát érinti, ami egy szomorú rekord, s az úgynevezett Gini-index, amely a vagyoni különbségeket, az egy országon belüli tulajdoni megoszlást vizsgálja, mostanra Dél-Afrikát jelöli a világ legigazságtalanabb gazdaságának.

A nemi erőszak egy főre eső rátája a világon az egyik legmagasabb, s ez azt jelenti, hogy ma gyakorlatilag alig léteznek olyan fekete kislányok és asszonyok, akik nem estek áldozatául valamilyen szexuális abúzusnak. Az egyik tipikus formája ennek az előre megtervezett, csoportosan elkövetett nemi erőszak, a hipszterkedősen jack rolling néven elterjedt jelenség, ami egy valótlanul állított, tehát kitalált sértés csapatostul történő, szexuális megtorlását jelenti. A Township-ek, a tipikus dél-afrikai fekete nyomornegyedek változatlanul léteznek, sőt egyre jobban terjeszkednek a nagyobb városok környékén. Ehhez tartoznak a lecsúszott, nincstelen fehérek, az egykori munkásosztály drótkerítéssel körbezárt táborai is, víz-, elektromos energiaellátás és munkalehetőség nélkül, ami a rasszok alapján bevezetett kvótarendszer következménye. Ezt fordított apartheid néven jegyzik:

Dél-Afrika az egykori Rhodézia – ma Zimbabwe – mellett, az afrikai földrész egyik legkiválóbb klímájú vidéke, amelyet a 17. századi fehér telepesek nem csak felismertek, hanem évszázadok alatt, kemény munkával, generációról generációra az ország javára fordítottak. Korábban Rhodézia volt “Afrika kenyeres kosara” és Dél-Afrika a gyümölcs, zöldség, a magas szintű borászat, a szőlőtermelés, valamint a ritka jó minőségű marhahús hazája. Amellett, hogy mind két ország élelmiszerből önellátó volt, ami azért nem magától értetődő az afrikai földrészen, még bőven jutott exportra is a szomszédos és távolabbi országokba. 

Zimbabwe vérzett el először, miután a diktátor, Robert Mugabe vette át a hatalmat 1980-ban, majd módszeresen lemészároltatta, vagy elűzette a fehér farmereket és az elkobzott földeket az őslakosság körében osztatta fel. Éhínség, káosz, elképzelhetetlen infláció, általános mélyszegénység lett a vége Mugabe faji tisztogatásának. Miközben egyes afrikai bloggerek és fehér-gyűlölő nacionalisták kórusban tapsoltak neki, hogy mennyire jófej, a hadsereg és a nemzeti ellenállók 2017-ben megpuccsolták és azóta könyörögnek az elmenekült fehér gazdáknak, hogy térjenek haza… Íme, egy példa, egy visszatérő fehér zimbabwei farmerről. Ugye mennyire nincs helye itt a mainstream által hallucinált faji gyűlöletnek?

Dél-Afrikában azonban 1994 – az apartheid hivatalos megszűnése – óta a legveszélyesebb foglalkozás a farmeré. A bőrszínt nem kell megemlíteni, hiszen kizárólag az egykori fehér telepesek leszármazottairól van szó. Ők azok, akik az ország gazdasági alapjait egykor megteremtették, még az arany és a gyémánt előtti időszakban. Ők azok, akik az országot a kőkorszakból felemelték és akik megszámlálhatatlanul sok embernek adtak munkát, lakhelyet.

Becslések szerint jó ötezer farmert és azok családját mészárolták le eddig. Csak 2017-ben közel négyszáz embert. A gazdagabb, jól képzett dél-afrikaiak pánikszerűen hagyták és hagyják el az országot, immáron egymillió ember. A legújabb statisztikák szerint azonban nem csak fehérek, hanem a felső középosztályhoz tartozó feketék is elhagyják otthonukat, megelégelve a korrupciót, létbizonytalanságot és a hihetetlenül elterjedt bűnözést.

Csak marginálisan említették annak a német-osztrák származású férfinak az esetét, akit nemrég az élettársa szeme előtt szecskáztak fel egy bozótvágó késsel, a saját fogadójának udvarán. Jó néhány európai bevándorló telepedett le korábban a csodálatos klímájú KwaZulu-Natal vidéken, munkájukkal, tudásukkal földi Paradicsommá változtatva ezt az országrészt. Ma már gyakorlatilag egy fehér család sincs KwaZulu-Natal-ban, amely ne vesztett volna el legalább egy hozzátartozót erőszakos bűncselekmény következtében.

Az egyszerű farmerek többsége nem képes tulajdonát értékesíteni és valamilyen befogadó országba menekülni. Évszázadokon át művelt földjeik eladhatatlanná váltak, mióta 2017-ben a visszalép(tet)ett, velejéig korrupt, bizarr szokásairól híres-hírhedt Jacob Zuma elnök bejelentette a fehér farmok jóvátétel nélküli elkobzását. Utóda, Cyril Ramaphosa, az ország egyik leggazdagabb embere, platina bánya tulajdonos és megrögzött globalista békítgető beszédei dacára, szintén az évszázadok óta fehér családok tulajdonában lévő földek újrafelosztását szorgalmazza. Teszi ezt az EFF, az ANC-ből kivált, radikális-marxista Economic Freedom Fighters (gazdasági szabadságharcosok) párt és annak vezetője, Julius Malema térnyerése miatti félelmében.

„Egy forradalmárnak hidegen gyilkoló géppé kell válnia, tiszta gyűlölettől vezérelve.” / Forrás: nationalvanguard.org

A közkedvelt nemzetközi közösségi médián egy bizonyos Mampuru Mampuru nevű EFF harcos tett közzé egy felhívást a fehérek legyilkolására. Azt nem tudhatjuk, hogy ez a szöveg mennyire harmonizált a népszerű internet-platform egyébként rendkívül faj-érzékeny előírásaival: 

„Nekünk, mint fekete embereknek kell egyesülnünk. Kevesebb, mint ötmillió fehér áll a mi negyvenöt milliónkkal szemben. Két hét alatt meg tudjuk ölni az összes fehéret. A katonaság és a rendőrség a mienk. Ha azok, akik ölik a farmereket meg tudják tenni, akkor te mire vársz? Lődd a búrokat, gyilkold a farmereket!” / Forrás: steemit-production.com

És igen, lövik, kínozzák, gyilkolják a farmereket, rajtaütésszerűen megtámadva egy-egy magányos gazdaság lakóit. A nőket megerőszakolják, a kisgyerekeket alkalmanként lobogó forró vízzel teli kádba dobják – ahogyan a bevezetőben idézett helyszín-takarítók elmondása alapján egy kisfiú kádszélre olvadt bőrét alig tudták levakarni. A rendőrség tehetetlen, vagy talán nem is akar tenni semmit, hiszen “csak” búrokról van szó. Zimbabwe új vezetői eközben kérve figyelmeztetik dél-afrikai kollégáikat, hogy ne kövessék el ugyanazt a hibát, amely az ő országukat katasztrófába sodorta. Bár – kissé cinikusan megjegyezve -, a sötét bőrszín alapján történő összefogásnak körülbelül annyi realitása van, mint az afrikai országokat jellemző, mélységes korrupció hirtelen megszűnésének. 

A jelenlegi korona-járvány fatális következményei még beláthatatlanok, dacára a világ legszigorúbb korlátozásainak, amelynek járulékos hatásaként akár cigarettáért, vagy alkoholért is megölhetnek valakit. A nemzetközi kereskedelem hónapokra történő blokkolása – eddig – felmérhetetlen károkat okozott mind a dél-afrikai, mind az onnét importáló afrikai országok gazdaságában. A Világbank és az IMF már ott toporognak a bejáratnál, gigantikus hitelszerződésekkel felfegyverkezve.

Az egész kontinens egyik legnagyobb problémája az egymással rivalizáló népcsoportok közötti számtalan konfliktus és nem a fekete-fehér emberek sokszor ideológiailag feltupírozott, mondvacsinált ellentéte. Hogy, hogy nem, a dél-afrikai Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) fokvárosi aktivistái, a Ndifuna Ukwazi nevű föld- és ingatlanfoglaló csoport az ANC teljes támogatását élvezi.

Azok a jól szituált, magasan képzett lakosok, akik megtehették és akartak, már nagyrészt elmentek, körülbelül egymillióan. A többiek általában a városi zárt közösségekben (gated communities) élnek, többszörösen biztosított vasrácsok mögött. A fehér nyomornegyedek lakói senkit nem érdekelnek. A farmerek magányosan álló házaikban rettegnek. A gazdaságok gyakran félnapi utazásra vannak a legközelebbi várostól, vagy szomszédtól és segítséget nem várhatnak senkitől. A rablógyilkosok mindig fegyveresen, nagyobb csoportban támadják meg őket. Sokszor elképzelhetetlen kínzásokat kell kiállniuk, mielőtt meghalnak. Lauren Southern, kanadai újságírónő, akit Angliából pár éve kitiltottak és dél-afrikai kollégája, Caolan Robertson tudósított több videóban a fehérek genocídiumáról:

A városokban sem érezheti magát senki biztonságban, még turistaként sem. A faji alapon előírt kvóták miatt egyre több fehér lett munkanélküli, míg a szolgáltatások és az államigazgatás színvonala rohamosan csökken, a preferált bőrszín és nem a megfelelő képzettség miatt felvett alkalmazottak nemtörődömsége és/vagy hozzá nem értése miatt.

Talán a legjellemzőbb példa erre a világ egyik legszebb városa, Fokváros esete, ahol a vízellátás drámai problémává vált. A tragikus vízhiány oka – a hivatalos verzió szerint – a több év óta tartó szárazság, ami tény, de nem először fordult elő ebben a térségben. Természetesen ilyenkor előkerül a klímaváltozástól kezdve minden átlátszó magyarázat. A fokvárosi vízgazdálkodási szektor – egyelőre – megúszta a privatizációt, de sajnos az állami intézmények katasztrofálisan működnek még ebben az igen fejlett afrikai országban is. Kérem, ne próbáljuk meg az európai viszonyokhoz hasonlítani. A város lakóinak száma 1994 óta megduplázódott, továbbá a város környékén rengeteg új, öntözéses és/vagy nagy vízigényű hydrophon kertészet kapott helyet. A radikálisan megnövekedett fogyasztás dacára, még mindig az egykori elnyomók által épített, anno kitűnően működő víz- és szennyvízellátási rendszer az, amit használtak, különösebb fejlesztés, előrelátó karbantartás nélkül. Talán az sem véletlen, hogy a válság idején – szinte a derült égből ugye – a fokvárosi vízellátás privatizációját követelték dél-afrikai és – meglepetés! – amerikai lapok is. Johannesburg vízellátása például egy francia cég kezében van, ennek következtében a szegényebb lakosság, amely nem tudja megfizetni a drága nedűt, közkutakról kénytelen hordani az ivóvizet.

Az is tény azonban, hogy amikor a katasztrófa körvonalai kezdtek kirajzolódni, az izraeli kormány felajánlotta az akkor még Jacob Zuma által vezetett országnak, hogy segítene a város vízproblémáinak megoldásában, például tengervíz sótlanítási berendezésekkel. Izrael megkeresését elutasították, mert Zuma palesztin szimpatizánsként egyszerűen gyűlölte a zsidókat. Kész, ennyi.

2018-ban napi harminc literre korlátozták a fejenként felhasználható vizet. Nem csak a lakosoknak, hanem még a turistáknak is elmondták, hogyan kell a vízzel takarékoskodni és a 2018. április közepére jósolt Day Zero (a nulladik nap) eljövetelét augusztusra tolták ki, amikor a világon elsőként, egy milliós városban elfogyhat a víz. A megváltást, vagy megoldást végül is a természet adta: 2018. május 24-én végre hatalmas esőzés kezdődött Fokvárosban és környékén.  A városi vízcsapoknál nem voltak  faji különbségek:

Forrás: pulseheadlines.com

Se Kanada, se az Európai Unió nem vesz fel fehér, többnyire búr származású dél-afrikai menekülteket, akik a bőrszínük miatti üldözésre hivatkozva kérnének bebocsájtást egy új, védelmező hazába. Holott a menedék éppen a származás, bőrszín, vallás, politikai nézetek, nemi identitás miatti üldözés ellen lenne hivatott segítséget nyújtani. Egyedül Ausztrália mutatott hajlandóságot dél-afrikai fehér menekültek felvételére, aminek rendkívül negatív visszhangja volt a szokásos kultúrmarxista körökben. Ezeket a menekülni kényszerülő embereket, nem szabad összekeverni azokkal a gazdagabb dél-afrikai migránsokkal, akik képesek a célországok által előírt, sokszor több százezer dollárnyi pénzösszeget előteremteni, amely a letelepedéshez szükséges.

A német kormány évente több száz millió euróval támogatja a dél-afrikai rendszert, de senki nem érdeklődik esetükben a jogállam és hasonló úri huncutságok iránt, pedig érdekes lenne megtudni, milyen jogon utasíthatja el egy rendőr a nyomozást egy fehér családot érintő emberrablási és gyilkossági ügyben?

Véleményem szerint azonban nem csak, sőt nem elsősorban  faji ellentét van a háttérben, hanem elsősorban a marxista tanok alapján jogosnak vélt eltulajdonítási vágy. A “vegyük el a gazdagoktól és adjuk oda a szegényeknek” triviál-bolsevik mentalitás az, amelyet mind a két domináns dél-afrikai pártban (ANC, EFF) megtalálhatunk.

A történelem már többször bebizonyította, hogy teljesen mindegy, milyen erkölcsi-ideológiai mázat kennek mások tulajdonának elbitorlására. Lehet az szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy vallási indokok, esetleg, mint jelen esetben is, például bőrszín, amit jelszóként rángatnak elő. A demagóg mártírkodással indokolt rablás mégis csak az marad, ami: rablás.

Szivárvány nemzet haldoklik. Nem tudhatjuk, hogy a média által félistenné stilizált ikon, Mandela tudatosan hajszolta-e ezt az egykor gazdag és prosperáló országot a telhetetlen anglo-amerikai globalisták karjaiba, akik halálos ölelése Afrika egykori gyöngyszemét lassan megfojtja. Az is lehet, hogy csak naiv volt, mint már oly sokan a nemzetközi kommunizmus káderei közül. Hírnévért, hatalomért cserébe ő is eladta saját országa, Dél-Afrika lelkét. Nem ő az első ilyen a történelemben.

A búrok és az első európai telepesek leszármazottai, akik az országot felépítették és a kőkorszakból felemelték, hasonlóan az Amerikát elfoglaló pionírokhoz, megtették kötelességüket, a továbbiakban leselejtezhetőek. A bushmant és a hottentotát is nagyrészt kiirtották, vagy maguktól kihaltak. Rájuk sincs már szükség. Egyes példányai bio-díszletként még egy ideig megtekinthetőek Namíbia és Botswana sivatagi részein…

„Az istenek a fejükre estek” című film 1980-ban, a „fehér elnyomás” ideje alatt készült. Emlékszik még valaki? / Forrás: https://medien.filmreporter.de

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: https://www.dailymaverick.co.za/wp-content/uploads/visser-cape-drought-MAIN-1.jpg

A cikk eredetileg ITT jelent meg.

HND: Amiről nem beszélünk, az nincs?

Előszó

Vannak témák, amelyekről már évek óta nem illik, mi több, nem szabad beszélni, vagy ha igen, akkor csak nagyon szűk keretek között, a politikai korrektség szigorú diktátuma alapján. Hogy a gondolkodást, a közbeszédet gúzsba kötő orwelli tilalomfák hogyan bénították meg a nyugati társadalmakat, a jelenlegi polgárháború-szerű drámai események bizonyítják a legkézzelfoghatóbban.

2018-ban merészkedtem egy nagyon kényes területre, s nem hittem volna, hogy két évvel később a téma, legalábbis az USA-ban és egyes nyugat-európai országokban véres összecsapások tárgya lesz. A cikkemet aktualizáltam, kiegészítettem és most közreadom. A célom mindig is a tényfeltárás és a segíteni akarás. Teljesen hidegen hagy, hogy ki és hogyan érti félre mondandómat. A szövegben ismét láthatunk majd “halott” linkeket, amelyek az általános internetes “tisztogatások” (sic!) áldozataivá váltak. A nyomokat eltüntetni kívánók azonban újra és újra elfelejtik azt az apróságot, hogy kitörölt oldalak címei, amelyek egyúttal a tartalomra is utalnak, a böngésző fejlécén láthatóak.

Az írás utolsó részében egy olyan videót láthatunk, amely megdöbbentő tartalmával szinte nyitánya volt a – már nem titkolt – “Nagy Transzformációnak”, amit a világra akar kényszeríteni a nemzetközi “elit”. A német kancellár már erről beszélt, ezt a sejtelmesen félelmetes fogalmat használva a 2020-ban Davosban megtartott világgazdasági konferencián. Mao Ce-tung (Mao Zedong), a véreskezű kínai kommunista pártvezér, a nyugati baloldal példaképe is egykor a “Nagy Ugrásról” értekezett, ami a “kulturális forradalommal” folytatódott és száz millió ember halálával végződött.

“Az igazságot sokan nem szeretik, de ez az igazságot nem zavarja” – HND

Hányszor kreáltak már poklot az éppen valahol útban levő nemzetekből az emberi jogok és a demokrácia nevében? A számlálást már régen abbahagytam. Hódolj be, vagy meghalsz! – ez a felszólítás inkább az iszlám-ideológiára jellemző jelszó, pedig nem feltétlenül csak nekik tulajdonítható. Ilyesmivel operál minden dominálni szándékozó hatalom. A meghalást persze nem mindig kell szó szerint érteni, elég, ha az érintett társadalmilag és/vagy gazdaságilag lesz halott. A világ hátán szüntelenül sakkfigurákat tologató erők nem csak minket, hanem végső fokon a mostanság magukat sakkhelyzetben hallucinálókat, a muszlim felsőbbrendűség hirdetőit is átverik. Hasznos idiótáknak tekintenek mindenkit – Lenin után szabadon – és a szakállas frakció, amely újult erővel és hatalmas önbizalommal ismét világuralomra törekedne a Koránban kiadott direktívák szerint, ezt valójában észre sem veszi. Remélem azonban, mi képesek leszünk erre a kihívásra reagálni.

Lépten-nyomon találkozunk olyan fogalmakkal, mint a rasszizmus“, vagy rasszista, amelyek lassan még a lenácizásnál is súlyosabb megbélyegzést jelentenek. Gondoljunk csak az Angliában felfedezett, egyre több városra kiterjedő, évtizedeken keresztül (!) bandákban, kislányokon elkövetett pedofil prostitúciós bűncselekmény-sorozatokra, melyeket nemhogy nem tártak fel időben, hanem – mint később kiderült – az állami szervek falaztak, a feljelentőket elhallgattatták, mert… mert a hivatalnokok nem akartak rasszista vádak miatt kellemetlen helyzetbe kerülni! Sőt! A brit sajtó nagy része még mindig ázsiainak titulálja az elkövetőket, holott nem japánokról, vagy koreaiakról van szó, hanem pakisztáni és afgán muszlimokról. Két olyan ország szülötteiről, amelyekben egy nő, egy kislány élete ma kevesebbet ér egy kecskénél.

Vajon honnét származik maga a szó: rasszista? Feltételezem, hogy a kedves Olvasó legalább annyira meg fog lepődni, mint én, amikor kutatásaim során megismertem a kifejezés eredetét.

Az Ukrajnában 1879-ben született Lev Davidovics Bronstein, ismertebb nevén Leo Trockij, a bolsevik hatalom egyik legvéresebb kezű figurája alkotta meg ezt a fogalmat, amelyet Dustin Stanley amerikai publicista nyomozott ki 2010-ben.

Leo Trockij / Forrás: tagesspiegel.de

Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója és első vezetője, Lenin nagy hatalmú hóhéra, az 1930-ban, már száműzetésben írt “Az orosz forradalom” című művében használta először a szót, расист (rasszista). Nem a ma használatos értelemben, hanem azok ellen a tradicionalista oroszok ellen, akik életformájukhoz, szokásaikhoz ragaszkodtak és nem akarták átvenni a kommunista tanokat. Trockij őket javíthatatlan primitíveknek nevezte és ez a “logika” – úgy tűnik – azóta sem változott. Magyarán, a bolsevikokból neoliberálisokká vedlett, magát haladónak stilizáló baloldal mindenkit, aki a saját fajtáját, nemzetét aktívan megvédi, rasszistának nevez. Ez azonban csak a fehér, európai származású népekre érvényes szerintük, holott életemben nem tapasztaltam nagyobb faji szupremacizmust (felsőbbrendűségi tudatot), mint az arab, afrikai, afro-amerikai és egyes indiai kultúrákban, ráadásul többnyire egymás között! Így már viszont érthető számomra is, amit eddig tanácstalanul kezeltem, hogy miért is neveznek minket, akik nem akarunk például az életidegen, 1400 éve megváltoztathatatlan (!) saría szabályai szerint élni, rasszistának? Hány különböző muszlim él a világon? Afrikától Indonéziáig, Törökországtól Kanadáig mindenütt megtalálhatóak, különböző bőrszínben és nemzetiségben. Hogyan lehet egy vallásnak álcázott ideológia kritikusa rasszista, holott egyetlen más – általam ismert – vallás sem tart igényt erre a megkülönböztetésre? Ezek szerint csak Trockijt kell olvasni és kiderül, hogy aki valamilyen rákényszerített doktrína ellen lázadozik, az rasszista!

Az utóbbi időben azonban megtanulhattuk, hogy a rasszizmus csak és kizárólag fehér, eredetileg európai származású emberek sajátossága. Lazán asztal alá söpörve például a balliberális oldal auto-rasszizmusát, azaz ön-gyűlöletét, valamint a nem fehér emberek egymás közötti sokkal mélyebb, esetleg évszázadokra, évezredekre visszanyúló és egyúttal halálos gyűlölettel fémjelzett averzióját is. A magát liberálisnak címkéző ideológia, amelynek véleményem szerint a klasszikus liberalizmushoz semmi, de a kultúrmarxizmushoz viszont annál több köze van, az emberek fajtáit ugyanúgy társadalmi konstrukciónak tekinti, mint a nemek, azaz a férfi és nő közötti különbséget. Igen, mára már eljutottunk oda, hogy a tudományosan alátámasztható és empirikusan mérhető biológiai, antropológiai, genetikai különbségeket, melyek figyelembevételével tulajdonképpen segíteni lehetne a világon tapasztalható anyagi és életszínvonalbeli különbségek lassú, okosan megtervezett kiküszöbölésében, a bla-bla tanok, tehát mindenféle szocio- és/vagy gender-szekták kritikát és vitát nem tűrő misszionáriusai feláldozzák a politikai korrektség és a multi-kulti oltárán.

A magyar kormány az úgynevezett “déli nyitás” politikájával, amelyet az állítólagosan független-haladó (sic!) hazai sajtó az első perctől kezdve megpróbált kigúnyolni, követendő jó példát mutatott a realitásokat szem előtt tartó, járható útra. Ez a politika elsősorban a magyar tudás exportját szorgalmazza Afrikába, amely tudás mindig is országunk erőssége volt! De miért is érdekes eme tudás hosszútávú perspektívában gondolkodó exportja? A különbségek miatt. Megjegyzem, a reálisan gondolkodó afrikai középosztály éppen erre tartana igényt, a modern, új technológiák megtanulására. A tudás átadása korántsem más népek lenézése, hanem az adott tények figyelembevétele, a tanítás és a tanulás sokszor hosszadalmasan nehéz útjának támogatása. Ahogy a magyar kormány is vallja: a helyszínen kell segíteni! Ez az az út, amely az igazi, körültekintő külpolitikát megkülönbözteti a négyévenkénti választásokra kancsalító módustól.

Kína méltán sikeres afrikai expanziójának egyik fundamentális része a tudás, a tanítás exportja, amely a jobb élet alapvető tényezője és azokban az afrikai országokban, melyekben a kínai gazdasági befolyás dominál, ott általában az életkörülmények is radikálisan megjavultak. A kialakulóban lévő fiatal, elsősorban nagyvárosi, relatíve jól képzett középosztály tagjai ma már lemondanak a felelőtlenül vállalt, eltarthatatlanul sok gyermekről és inkább arra koncentrálnak, hogy utódaiknak megfelelő képesítést garantálhassanak. Egy afrikai – újabb keletű – közmondás szerint:

“Vagy tanulsz, vagy szegény maradsz!

Nem ők azok, akik megpróbálnak lélekvesztő ladikokon tömegesen Európába jutni, mert ők otthon is megtalálják számításukat. Az öreg kontinensre igyekvő afrikai szakemberek legendája sosem volt igaz, hiszen a jó szakemberek vagy otthon maradnak, vagy eddig is eljutottak a világ szinte bármelyik országába, mégpedig legális (!) úton. Az ő integrációjukkal – bárhová vezette is őket a sors – soha nem volt probléma. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mérhetetlen erkölcstelenségnek tartom az – alapvetően – szegény országok kiképzett értelmiségének elszívását, mert nincs belőlük olyan sok és az egyes afrikai államoknak szükségük lenne rájuk! Ne feledjük, az agyelszívás megtörténik Európán belül is! 

Számos érdekes cikket lehetett erről olvasni a külföldről Nigériába visszatért Mawuna R. Koutonin siliconafrica.com blogján, például az NGO-k, azaz magukat civilnek nevező szervezetek (!) és a nemzetközi adakozási lobbi toxikus hatásairól. Érdekes, hogy Koutonin a Soros-féle számtalan szervezet egyikét, a Transparency International-t rasszistának nevezte. 

+++ FIGYELEM! +++ A fenti szöveg bemásolásakor derült ki, hogy a linkek, amelyek a  siliconafrica.com / Mawuna R. Koutonin publikációihoz vezettek volna, már NEM léteznek! Nem létezik a “civilszervezetek” és adakozások, ami neokolonializmusnak is tekinthető,   mérgező hatásáról közölt link, továbbá a Soroshoz kapcsolódó Transparency International rasszistának érzékelt tevékenységéről sem található semmi! 

Sokan megfeledkeznek, vagy egyáltalán nem is tudnak arról a tényről, hogy a korábbi nagyhatalmak nem csak az afrikai országokat gyarmatosították, hanem a kelet-ázsiai országok is kolóniáik voltak. Ráadásul némelyikük az önállósodásuk után még több évig tartó háborúban volt kénytelen harcolni országáért, a hidegháború alatti szovjet-amerikai rivalizáció hasznos idiótáiként, amely harcban – ismét sakkfiguráknak tekintve – emberek millióit áldozták fel geopolitikai célok érdekében, és ennek egyik eredménye Észak-Korea lett. Vagy gondoljunk a második világháború ázsiai vesztesére, Japánra, amely még pár atombombát is kapott a nyakába.

Hogyan fordulhatott elő, hogy az egykor vérig alázott, elképzelhetetlen szenvedésben és nyomorban vegetáló távol-keleti népek, mint például a mai Dél-Korea, Japán, de ide számíthatjuk Kínát is, mostanra már vezető ipari hatalommá válhattak? Ma Kína egy lényeges tényező a világban, holott valaha nem csak sakkfigura volt egy gonosz játszmában, hanem Mao Ce-tung, egyébként a nyugat-európai 1968-as generáció, elsősorban a Zöld pártok idolja, a nagy proletár kultúrforradalom (1966-1976 között) kiagyalója, becslések szerint százmillió (!) ember haláláért tehető felelőssé! 94 millió emberrel több, mint a szégyenteljes holokauszt áldozatainak a száma, de egykori hívei mind a mai napig a nyugat-európai politikai irányvonal meghatározói…

Mi lehet tehát az oka, hogy bizonyos országok lakói képesek magukat a legextrémebb helyzetből is – történelmi szempontból nézve – relatíve rövid idő alatt regenerálni, míg mások milliárdos nagyságrendű segélyek dacára, vagy éppen a segélyek destruktív hatása miatt csak részben, vagy egyáltalán nem tudnak, legalább saját magukat ellátva fejlődni? A válasz erre nyilvánvalóan az emberiség különböző fajtáinak – amelyeket nem illik rasszoknak nevezni – egymástól eltérő intelligenciája, annak feltérképezett és megmért hányadosa lehet.

Forrás: qph.ec.quoracdn.net

Az általam közölt kép, amely a világ egyes országainak átlagos intelligencia-hányadosát (IQ) mutatja, valamint az országokra lebontott lista valaha az ENSZ által is szorgalmazott felmérések eredménye volt. Igen, volt, de ezek a tények újabban már mélyrasszistának számítanak és a rájuk hivatkozók pedig az emberiség salakjának. A harcias világjobbítók szerint ez akkor is náciszagú téveszme, ha a hátrányosan érintett népek érdekében kerül felhasználásra. Ezért is lepett meg a konzervatív nézetekkel nem vádolható “The New York Times” cikke, amely a különböző emberi rasszok közötti eltérő, de genetikailag meghatározható, sőt, előre látható betegségekről tudósít egy genetikus szemszögéből. A cikk szerzője szinte minden bekezdésben elnézést kér téziseiért, mert ő nem rasszista, csak segíteni akar néhány jelenség megértésében, esetleg megelőzésében.

A tudósok (a valódiak) szerint az intelligencia, amely nem összekeverendő valamilyen iskolai végzettséggel, ötven százalékban öröklött, tehát genetikai adottság és ötven százalékban környezeti, nevelési hatás. Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy egy ilyen statisztika – ahogy minden statisztika egyébként – a nagy tömeget veszi alapul, amelyben zseniktől kezdve szellemi fogyatékosokig mindenki képviselve van. Mégis egyértelműen kiderül, hogy a kelet-ázsiai országok lakói vezetik a világranglistát, ami minden bizonnyal gazdasági felemelkedésük záloga volt az elmúlt évtizedekben és talán az sem véletlen, hogy mindegyikük egy több ezer éves, magasan fejlett kultúrával, filozófiával rendelkezik.

Még részletesebben foglalkozik a kérdéssel egy több felmérésre is hivatkozó  másik amerikai cikk, amely arra a következtetésre jutott, hogy a kelet-ázsiaiak IQ-ja 106, az európai és más fehér fajták átlag IQ-ja 100, az afro-amerikaiak IQ-ja 85 és a szubszaharai népességé pedig 70 pontot ér el (ez a cikk is eltűnt!). Ezek az adatok függetlenek egy adott esetben megváltozott lakóhelytől, tehát például az USA-ban lakó kelet-ázsiaiakra is igazak, továbbá hasonló következtetéseket vontak le adoptált gyerekek, vagy vegyes házasságok utódai esetében is. Természetesen egy IQ-teszt soha sem az ember karakteréről tesz tanúbizonyságot és az is biztos, hogy alacsony IQ-val rendelkező emberek bizonyos területeken (kézügyesség, sport) kimagasló teljesítményre lehetnek képesek.

Mindez nem mond ellent annak a ténynek, hogy a ma élő egyik legnagyobb gondolkodó, aki feltehetőleg konzervatív nézetei miatt nem kapott soha Nobel-díjat, Dr. Thomas Sowell, az idén lett 90 éves, egy szegény afro-amerikai család fia és aki – minő meglepetés! – a szegregáció ideje alatt (!) végezte el tanulmányait 1958-ban a Harvard egyetemen “Magna cum laude” fokozattal, majd a master fokozatot a Columbia egyetemen kapta meg, 1959-ben. Külön pikantériája Dr. Sowell életrajzának, hogy tanulmányait különböző egyszerű munkákból saját maga finanszírozta!

A fenti példából is kitűnik, hogy sem a hátrányos helyzet, sem a szegregáció nem állt útjába soha az igazi tehetségek kibontakozásának, szinte teljesen mindegy, hogy a világ mely részén éltek. A pátyolgatás, a paternalizmus viszont az emberek fejlődését szorította és szorítja vissza. Erre a legbizarrabb példa az afrikai országokba évtizedeken keresztül szinte számolatlanul küldött segélyek milliárdjai, amelyek nagy része a helyi politikai vezetők zsebébe vándorolt, vagy a törzsi viszályokban használt fegyverek vásárlására fordították, továbbá a segélyszervezetek (NGO-k) adminisztrációjára, esetleg az arcukat adó celebek honoráriumára használták fel. A legkevesebbet a rászorulók kapták, ami szintén nagy hiba volt, hiszen generációk nőttek fel csurranó-cseppenő segélyeken, egy önálló, saját felelősségű élet megtanulása helyett.

Ebbe a kategóriába tartozik a jótékonykodási pornó is, amelyet híres művészek, sportolók szerveznek ilyen-olyan alibivel és természetesen dekoratív, aranyos kis afrikai gyerekeket biodíszletként használó fotókkal, melyek egyúttal eme celebek önzetlenségét és nagyszerűségét hivatottak propagálni. Az egyik ilyen figura, a professzionális jóembernek kikiáltott, ír származású Paul David Hewson, közismertebb néven Bono is, a U2 rockegyüttes feje, aki eddigi tevékenységével több kárt okozott és okoz az afrikai országoknak, mint néhány korábbi gyarmatosító. A legveszélyesebb húzásai közé tartozott az amerikai Monsanto céggel kötött kooperációja – amelynek keretében az afrikai országok mezőgazdaságára próbálta rákényszeríteni e méltán rossz hírű multi befolyását, elsősorban a vetőmagok monopolizációja érdekében –, továbbá a Nestlé világcéggel folytatott partnersége. A Nestlé az a cég, melynek elnöke kijelentette: “az ivóvíz nem emberi jog” és azóta is szorgalmasan pumpálja ki, tölti palackokba, majd adja el az ivóvizet az afrikai kontinensen. Bono, az önjelölt Charity-Jézus, aki saját magát az “afrikai szegények és kizsákmányoltak hangjának” nevezi, bár erre senki nem kérte fel, mindig ott jeleskedik a világ hatalmasai között. Az “Új Világrend”, az NWO letéteményeseinek összejövetelein, Davostól New-York-ig fejtegeti ki pátoszban fürdő vízióit anélkül, hogy erről a szegény afrikai kizsákmányoltakat valaha is megkérdezte volna. Könnyzacskókat birizgáló performanszait azonban millió dolláros szerződésekkel honorálják. Jótékonysági szervezete, a “ONE” kétszázmillió dolláros bevételéből azért sikerrel fordított mégis kétszázezer dollárt afrikai célokra, a maradékot utazásaira és személyzeti kiadásokra felhasználva. Úgy tűnik, jól megtanulta cimboráitól, a Clinton család tagjaitólsaját zsebre történő jótékonykodás mechanizmusát (Clinton Foundation).

A mélynövésű plutokrata egyik koncertjén nem csak a magyar miniszterelnököt gyalázta, hanem megvetően beszélt a magas, szőke – szerinte – unalmas emberekről. Hogy, hogy nem, a népszerű videómegosztó platform ezt a jelenetet is száműzte. Írországban, ahol nem igazán kedvelik ezt az adó-optimalizáló figurát, a következő viccet terjesztették róla:

“Mi a különbség Isten és Bono között? Isten nem parádézik egész nap Dublin utcáin azt gondolva magáról, hogy ő Bono.”

Bono és Merkel / Forrás: image.stern.de

Nem véletlen, hogy befolyásos afrikai véleményformálók, mint a fent említett Mawuna R. Koutonin is, azt kérik a pénzadó országoktól és az Afrikában ténfergő, notórius narcizmusban szenvedő celebektől, hogy fejezzék be végre az adakozást, hagyják az afrikai népeket a maguk útját megválasztani, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ez azonban csak egy illúzió, hiszen a segélyezés mögött kőkemény gazdasági és geopolitikai érdekek állnak, a többi szimplán csak jófejkedő máz az ámuló publikum számára.

A baloldali-liberális elmélet szerint egy fejlődő ország polgára, jelen esetben az afrikaiak, akiket ők még csak véletlenül sem különbözőségükben látnak, hanem bőrszínük alapján definiálnak (!) egy “tiszta, üres papírhoz” hasonlíthatóak, akiket a saját ideológiájuk szerint formálhatnak, főleg, ha környezetükből kiemelik őket. Lásd a forszírozott migrációt, tehát az ENSZ-nek az európai népek kicserélésére vonatkozó elképzeléseit és az EU erre vonatkozó direktíváit (szintén törölt link!). Ez nem csak a már Nyugat-Európában naponta tapasztalható drámai jelenségeket okozza, vagy korábbi cikkeimben is felsorolt áthidalhatatlan kulturális különbségek importját jelenti, hanem az európai országok általános intelligencia-szintjének rohamos csökkenését is magában hordozza. A tagadhatatlan tény évek óta tapasztalható a tömeges migráció által érintett országok oktatásában is. Félretéve a migráns hátterű gyerekek egymás közti, vagy a helyi gyerekek, sőt tanárok elleni agresszivitását, a legnagyobb problémát a nyelvi nehézségek, a külföldi gyerekek korukhoz képest alacsony szellemi érettsége és a már beléjük rögződött, beléjük nevelt tanulásellenesség okozza.

Gondoljon bele a kedves Olvasó, ha gyereke, unokája egy olyan osztályba járna, ahol huszonöt gyerekből csak ketten beszélik a magyar nyelvet és a többi huszonhárom például tizenöt különbözőt! Milyen oktatást lehet elvárni ebben szituációban? Egyáltalán létezhet-e bármilyen érdemi oktatás ilyen esetben? Ez a helyzet egyébként a nyugat-európai országokban régóta problémát okoz. Németország korábbi belügyminisztere – Thomas de Maiziére, Merkel régi jó barátja még az NDK-ból, aki egy ideje kegyvesztett lett – javasolta pár évvel ezelőtt az oktatás színvonalának csökkentését, tekintettel a migráns gyerekekre. Egy olyan országban, ahol az oktatás sosem látott mélyponton van a szocik és zöldek vezette tartományokban, így Bajorországban például nem ismerik el a szomszéd német tartományokban kiállított bizonyítványokat. Azt persze mélyen elhallgatják, hogy bevándorláspárti politikusok gyerekeit, unokáit – amennyiben van nekik – drága magániskolákba járatják.

Emlékszik még valaki arra, amikor az NDK pártvezetője, Erich Honecker 1985-ben tízezresével árasztotta el az NSZK-t afrikai, közel-keleti és ceyloni (Sri Lanka) migránsokkal? Ezt a krízist már a helyszínen éltem át. A kelet-német légitársaság, az Interflug és a szovjet Aeroflot hozta őket Kelet-Berlinbe, majd a Friedrich Strasse-nál lévő gyorsvasúti határátkelőhelyen ömlesztették őket Nyugat-Berlinre, heti tízezer fős nagyságrendben, nyomást gyakorolva ezzel Kohl kancellárra, különböző politikai előnyök kikényszerítésére.

Forrás: welt.de

Már Honecker, illetve az akkori szovjet vezetés is tudta, hogy a migráció egyúttal fegyver is. Angela Merkel ebben az időszakban az FDJ, a kelet-német kommunista ifjúsági szövetség agitprop titkára volt. Ugyanaz az Angela Merkel, aki 2017. novemberében ügyvezető kancellárként éppen Abidjanban, Elefántcsontpart fővárosában, az EU és az Afrikai Unió ülésének spontán mellékprogramjaként Emanuel Macron, francia államfő társaságában egy szűk körben megtartott találkozón megállapodást kötött néhány afrikai állam vezetőjével. A jól időzített előzmény az volt, hogy a CNN, amely – finoman fogalmazva – a valóságot eléggé rugalmasan szokta kezelni, egy videót tett közzé a líbiai migránstáborokban dívó rabszolga-kereskedelemről. Celebek seregei nyilatkoztak a különböző tévéműsorokban a helyzet tarthatatlanságáról, szalagcímek harsogtak a Líbiában megrekedt afrikai menekültek szomorú sorsáról. Ez a tény már ugyan régóta nem volt titok, én is írtam erről többször, így azonban az abidjani találkozó magasságában nyomós indokként lehetett használni a Líbiában várakozó afrikai migránsok áttelepítésére. Maga a konferencia is a rabszolgaság témájával foglalkozott elsősorban a napirend helyett, kihangsúlyozva azt, hogy Európának kötelessége segíteni a krízisben.

Végül is egy tucat politikus találkozott a luxus szálló egyik termében, Macron és Merkel mellett Federica Mogherini, az egykori kommunista párti aktivistából az EU-Bizottság helyettes elnökévé avanzsált külpolitikai szakértő, Olaszország és Spanyolország miniszterelnökei, az ENSZ főtitkára, az Afrikai Unió elnöke, továbbá Csád, Niger és Kongó elnökei és Fajis al-Sarradsh, Líbia miniszterelnöke, legalábbis az egyik, akit nemzetközileg elismernek, bár túl sok hatalma nem volt a sok sivatagi hadúr között. Azt persze nem említette senki, hogy például Nigerben 2003-ban szüntették be elvben a rabszolgaságot, aminek nem kifejezetten európai oka volt, ahogy Líbiában sem a gonosz fehér ember vásárolt pár száz dollárért rabszolgákat. A megállapodás lényege röviden: különböző NGO-k (!) fogják a líbiai táborokban szétválogatni a menekülteket és a gazdasági migránsokat. Ez utóbbiakat némi pénzzel (visszatelepedési segély) hazaküldik, a többit pedig Csádba, illetve Nigerbe telepítik át, majd később Európába, vagy más, nem afrikai országba osztják el őket. Ez a terv sem valósult meg, hiszen az NGO-k vizitaxi szolgálata változatlanul működik. És persze segélyek, segélyek, segélyek milliárdos nagyságrendben.

A másik oldalon, Szicíliában, az ottani hegyek között eldugott táborokban vártak migránsok tízezrei a továbbjutásra. Azok, akik a földközi-tengeri csónakszezonban érkeztek Itáliába. Cinikusan hangzik, tudom. Valahol sajnálom is ezeket az internet, videoklipek, reklámok és olcsó szappanoperák által megszédített fiatalembereket, akik meggyőződése szerint Európában a pénz az utcán hever, vagy az automatából jön ki, mindenki gazdag és csak rájuk vár. Mert nekik ez jár. Ezt megtaníttatták velük, mást ugyan nem, de ezt igen. Azt senki nem mondta el nekik, hogy nyelvtudás, minimális alapiskolai végzettség nélkül és 60-70 körüli IQ-val semmi esélyük bármilyen munkára, még ha dolgozni akarnának, akkor sem. Ezt tartom a migrációt szervező NGO-k egyik legnagyobb bűnének. Nem lehet csak úgy embereket egy teljesen más világból, másmilyen fejlettségi színvonalról hirtelen a 21. századba katapultálni.

Alacsony, vagy semmilyen képzettséggel odahaza sokkal többre mehetnének. Ismervén az afrikaiak kreativitását, bármilyen használati tárgy újra és újra felhasználására való képességét, sokuk rendkívül jó kézügyességét, kézműves tehetségüket a saját hazájukban sokkal jobban kamatoztathatnák, ezáltal egy szolid egzisztenciát is megteremtve maguknak. Nem a fehér embert kell legyőzni, ami nyilvánvalóan a globalista elit egyik végső célja, s először Dél-Afrikában, jelenleg pedig az USA-ban folyik most a “főpróba”. A történelmi fejlődés különbözősége miatt lemaradt népek útját tudással, türelemmel lehet és kell egyengetni, ahogy a magyar kormány is elkezdte. Tudom, ez illúzió, mert hosszú távra csak kevesen képesek gondolkodni. Megjegyzem, én is ezt csinálom a magam szűkebb környezetében, nem mindig sikerrel, de sokszor biztató eredményekkel.

Noel Ignatiev, 1940-2019, a Harvard egyetem professzora: “Korunk szociális problémái megoldásának kulcsa a fehér rassz megszüntetése. Amíg ez a feladat megoldódik, egy részbeni reform is csalóka lehet, mert a fehér befolyás az amerikai társadalom összes témáját átitatja, mind a bel-, mind a külügyekben.”

Hogy a Harvard egyetemnél maradjunk, nem lehet szó nélkül hagyni Noel Ignatiev történészt, az öngyűlölő, fehér-ellenes mozgalom ideológusát, aki szerint a “fehérség” egy társadalmi konstrukció, amelyet nem leépíteni, hanem teljesen meg kell szüntetni. Hogy a “megszüntetést” hogyan gondolják? A drámai képek az Egyesült Államok – elsősorban – Demokrata vezetésű városairól önmagukért beszélnek. Van abban valami tragikusan perverz, amikor öreg, fehér férfiak ideológiája, öreg, fehér férfiak pénze (pl. Soros), próbálja “kinyírni” az öreg, fehér férfiakat, de azért nőket is, mert Ignatiev ebben nem ismert könyörületet.

A német állami televízió legnézettebb műsorában milliók láthatták az évszázad legcinikusabb interjúját, Yascha Mounk, a bostoni Harvard (!) egyetemen docenskedő, német-zsidó származású (zsidó származására ő személyesen helyez hangsúlyt) politikatudományi előadóval. A 2018. február 20-i interjúban, amely a populizmus európai megerősödéséről szólt, a – talán – véletlenül kimondott tézise minden eddigi összeesküvési elméletet felülír és számtalan kérdést vet fel:

“[…] Másodsorban mi egy történelmileg egyedülálló kísérletbe fogtunk bele, mégpedig a monoetnikus, monokulturális demokrácia egy multietnikussá történő átváltoztatásába. Ez sikerülhet. Úgy gondolom, hogy ez sikerülni fog. De természetesen több dolgot el fogunk majd vetni.”

Ha valaki mélyebben belegondol ebbe a pár mondatba, a hideg futkos a hátán. Kik azok a “mi”, akik emberkísérleteznek? Mi van akkor, ha mégsem sikerül? Ki vállalja a felelősséget? Ki fizeti meg a félrement kísérlet horribilis költségeit? Kinek a kezén szárad a kísérlet áldozatainak vére?

Yascha Mounk nem csak a Harvardon tanít, hanem a globalista Transatlantic Academy nevű gondolatgyár tagja. Lássunk néhányat támogatói közül:

Bill and Melinda Gates Foundation

Google, Inc.

Open Society Foundation (SOROS)

Bloomberg

Rockefeller Foundation

Siemens Foundation

Jennifer and Jonathan Allan Soros Foundation

US Department of State

Facebook

Yascha Mounk – Executive Director Tony Blair Institute for Global Change

Régi vicc, de sajnos korántsem vicces:

“Mi a különbség a tudósok és a kommunisták között? A tudósok patkányokon, a kommunisták embereken kísérleteznek.”

Tudom, valami optimista, előremutató végszóval kellene lezárni a szöveget. Dacára, hogy egy derűs, pozitív ember vagyok, nem látom a kiutat. A “Nagy Transzformáció” alkimistái egy pillanatnyi megnyugvást sem hagynak nekünk: klíma-hisztéria, covid-riogatás, polgárháborús fenyegetettség a világ legbefolyásosabb országában. Ha nem lenne annyira tragikusan abszurd, akár szatíra is lehetne a brit egyetemi professzor története, akit jó szándékú sztereotípiái miatt vontak felelősségre, mint állítólag rasszista megnyilvánulásokat diákjai előtt. Nos, nem fogom lefordítani az egész cikket, legyen annyi elég, hogy olyan kijelentések, mint:

a zsidók nagyon okosak, vagy a németek jó mérnökök, de a japánok és az amerikaiak is, a jelenlegi olvasatban rasszizmusnak számítanak, ahogy az a kívánság is, hogy az apák nélkül felnövő fekete gyerekek kapjanak segítséget.

Tanácstalan vagyok.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: deutschlandfunkkultur.de

A cikk első változata ITT jelent meg.

HND: A halál szaga

Előszó

Létezik egy tévhit, amely szerint az emberek manapság hosszabb szövegeket nem olvasnak. Ez csak részben lehet igaz, hiszen a tartalom függvénye, mennyire tudjuk lekötni az olvasót egyes publikációkkal. Klisék és előítéletek engem soha nem érdekeltek, ezért 2018. márciusában először publikáltam ezt a terjedelmes anyagot. A cikk hatalmas sikere engem igazolt.

A kiindulási téma, egy fiatal lány bestiális lemészárlása Olaszországban, már előrevetítette a nigériai maffia európai jelenlétét. Ami akkor inkább csak feltételezés volt, ma már drámai bizonyosság. Rendkívül nehéz a világ egyik legjobban kiterjedt bűnszervezetéhez információkhoz jutni, de nem lehetetlen. Ezen is dolgozom jelenleg. Tény viszont, hogy már szinte a szomszédban operálnak, ezért egyre aktuálisabb lesz megismerni olyan sajátosságokat, amelyektől elsősorban az afrikai kontinens lakói, leginkább azonban a nők és gyerekek szenvednek. Mert ezeket a viselkedési mintákat, a tapasztalatok alapján, sajnos a mostanság “importált” afrikai bevándorlók egy része is magával hozhatja.

Vannak dolgok, amelyekről beszélni kell, amelyeket nem szabad elhallgatni, bármi is legyen az érvényes mainstream direktíva jelenleg. Pontosan az afrikai kontinens lakói iránt érzett érdeklődésem miatt írtam ezt a tanulmányt, dacára annak, hogy sokan a tárgyilagosan kritikus ábrázolást, tényfeltárást félremagyarázták. Ez legyen azonban a notórius “okoskodók” baja.

“A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” – közmondás

Egy rövid hír jelent meg 2018-ban a Magyar Időkben, majd később más online portálokon is arról a néhány nappal korábban meggyilkolt, majd rutinosan feldarabolt olasz lányról, aki minden bizonnyal az Olaszországban egyre erősödő nigériai maffia áldozatává vált. Ilyen hírek olvastán sokan elborzadnak, a vallásosak talán elmormolnak egy halk imát a szerencsétlen, lemészárolt fiatal nő lelkéért, még akkor is, ha a lány életvitelét alapvetően elutasítják, s végül néhányan megdöbbenve konstatálják, hogy Európába – az illegális migráció hozadékaként – megérkezett a kannibalizmus, amit legtöbbünk egy régmúlt időszak “talán igaz, talán nem” legendakörébe sorol. Egy idő után azonban mindenki elfelejti a történetet, mert másnap újabb és újabb rémes esettel kényszerülünk szembenézni. A következő elemzés csak 18 éven felüli, erős idegekkel rendelkező olvasóknak készült, felvilágosító szándékkal.

Amikor Magyarország és az európai kultúra, életforma megvédése a kérdés – úgy gondolom – lényeges lehet néhány háttér-információval megismerkedni, legalábbis vázlatos képet alkotni azokról az áthidalhatatlannak tűnő különbségekről, melyek az európai és afrikai embereket fundamentálisan elválasztják egymástól. Nem egyes személyekről, hanem tömegjelenségekről írok, mert tömegeket érintő, elképzelhetetlenül nagy horderejű bevándoroltatási szándékról van szó. Ez ma már nem titok, az ENSZ és az EU ehhez kapcsoló áttelepítési programja alapján. A mítosz “menekült” már nem létezik. Ezek a szerveztetek újabban teljesen nyíltan beszélnek az európai népek lecserélési tervéről.

Elöljáróban megemlíteném ismét, hogy pár éve egy afrikai államban élek és több más afrikai országban is jártam, mindig a hétköznapi emberek között mozogva, nem pedig luxus szállók agyonőrzött vendégeként. Túlzás volna azt állítani, hogy utazásaim tizenöt éve alatt megismerhettem egy egész kontinenst, vagy az embereket, de minden bizonnyal segítettek a személyes benyomások, valamint a szorgalmas kutatás, amelyet ezzel a csodálatos és egyben kegyetlen földrésszel kapcsolatban hosszú évek óta folytatok. Az egyik pillanatban még szívet melengetően kedves, nevetős emberek hirtelen életet veszélyeztető, vagy legalábbis bárkit lelkiismeret-furdalás nélkül kirabolni akaró szörnyetegekké tudnak válni és ember legyen a talpán, aki a helyén tudja kezelni az ilyen szituációkat. A blogom elnevezése HeroesNeverDie, azaz, a hősök sosem halnak. Annak dacára, hogy definitív nem tartom magam hősnek, de nő létemre egyedül, valahol Afrikában számos idegeket borzoló kalandot, veszélyes helyzetet éltem túl, mert kíváncsiságom mindig jóval erőteljesebben inspirált, mint bármilyen félelem.

Alapvetésnek tekinthetjük azt a tényt, hogy sem az emberi élet, sem az állatok védelme nem mindenütt számít Afrikában, mert az emberek csak azt látják, hogy mindegyikből sok van. Ha meghal egy ember, az nem olyan nagy tragédia, hiszen születik helyette öt másik. Amennyiben veszélyeztetett állatokat sok pénzért kilő valaki, vagy az illegális kereskedelemben érdekelt vadorzók találják el, nos, néha lehetnek következményei, mert az érintett országok mindenféle nemzetközi egyezményt aláírtak ugye, de lényegében nem sokan gondolnak igazán a természet jövőjére, függetlenül az egyes kormányok kirakat-deklarációitól. Ami nem létezik a beszédben, az az emberek agyában sincs jelen és ezen a gyarmatosítók nyelvének inkább kevésbé, mint korrekt elsajátítsa sem segített; a nagy tömegek korántsem beszélik tökéletesen az egykori gazdák nyelvét. Sőt! Sok országban ugyan a volt gyarmatosítók nyelve a hivatalos nyelv, ám a lakosság túlnyomó része nem beszéli és nem is érti azt. A több mint kétezer afrikai nyelvről egy előző cikkemben már megemlékeztem, innen idézek egy részletet:

“Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk. Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek.”

Teljesen mindegy, hogy keresztény hittérítés, vagy muszlim konvertálás, az ősi afrikai babonák, boszorkányhiedelmek megmaradtak. Ahogy általános afrikai alapvetés a mások, az ellenségnek tekintett törzsek, népfajták mélységes gyűlölete is és ezt a jeles szokást “naiv” Európánk most szorgalmasan importálni igyekszik, miután kontinensünkön évtizedek óta mindent megtettünk a szomszédgyűlölet kordában tartására. Ez még súlyosbodik az arabok és afrikaiak egymás iránti kölcsönös megvetésével. Kedves Olvasó, ugye érzi az ebben rejlő feloldhatatlan konfliktust? Ezen a hozzáálláson nem segített az egyes országok ötven-hatvan éve megszerzett függetlensége sem, sőt inkább rosszabb lett a helyzet, mert bizonyos politikai erők/pártok egyúttal sok esetben az egymással rivalizáló népcsoportok valamelyikét képviselik.

Az egykori gyarmattartók egy része megpróbált európai jellegű társadalmi struktúrát bevezetni, az emberiességet semmibe vevők ellen állami erőszakot alkalmazni a fennhatóságuk alá tartozó területeken, kivéve Belgiumot, amiről korábban már szintén megemlékeztem. Az elmúlt ötven-hatvan év azonban bebizonyította, hogy az európaizálás igyekezete többségében sikertelen volt, tisztelet a néhány kivételnek. De miért is kellene más fajta, más fejlettségi fokon álló embereket európai fazonra nyesegetni?

A gyarmatosítás egyik legnagyobb hibájának tekinthető tény az egymással ellenséges népek/törzsek egy országba történő mesterséges kényszerítése, amely már akkor is valamiféle utópisztikus egyenlőség és kvázi egymással való kicserélhetőség nevében zajlott, de ugyanilyen fatális hiba európai fejjel gondolkodni az afrikai viszonyok között. A globalizmus hívei most ugyanazt az egzisztenciális tévedést követik el, ám előre kiszámíthatóan sokkal pusztítóbb erejű következményekkel! A globalisták szerint “minden ember egyenlő”, sőt egymással behelyettesíthető, mint például egy meghibásodott fogaskerék a gépezetben. Maximum a bőrszín különbözik szerintük, ami definitív nem igaz, hiszen még az egyes afrikai népek között is hatalmas genetikai, társadalmi, fejlettségi különbségek tapasztalhatóak.

Igen, mondjuk ki végre: Afrika az egymástól sokszor teljesen eltérő emberfajták kontinense!

Az önállóvá vált afrikai országok egy részében, akár még a legfejlettebbnek hitt helyeken is reneszánszukat élik az ősi barbár szokások, így például a kannibalizmus is. Erről beszélni manapság politikailag nem korrekt és minimum rasszistának tekintik azt, aki megemlíti az emberevés archaikus szokását, vagy az exorcizmust, az állítólagosan boszorkányok által megszállt emberek bestiális kínzását, lett légyen az akár a saját gyerekük.

“Legyünk igazi afrikaiak, hódítsuk és leckéztessük meg a világot” mottójú mozgalmak legújabb internetes prófétái, akik vagy az általuk gyűlölt fehér ember egyetemein tanulhattak ingyen, például Oroszországban, vagy az USA-ból elsősorban Ghanába települt afro-amerikai, az úgynevezett “kaukázusi fehér faj” ellen uszító rasszista aktivisták mind a tömeges, Európa felé történő elvándorlás, mind a kegyetlen, ősi kultuszok felelevenítésének szószolói, hatalmas közönséggel.

Vedd el, ami a tiéd, jogod van hozzá! – kiáltják az éterbe és ezzel tulajdonképpen jogszerűsítik a másik alapvető afrikai mentalitást, amely konkrétan a kontinensre és nem csak egyes népekre jellemző, jelesül a magántulajdon semmibevételét. Az “ami kell, azt elveszem” elve szintén a törzsi rendszer egalitárius hagyományára vezethető vissza. A tipikus afrikai népesség alapvető tradíciója az alattvalók egyenlősége a nyomorban, kvázi egyfajta kommunalizmusban, az egyenlőbbek, azaz a hierarchia magasabb fokán élők közötti megosztottság pedig rendkívül erőteljes. Nem véletlen, hogy a függetlenség elnyerése utáni, haladónak tekintett afrikai szervezetek igencsak fogékonyak voltak a hidegháború idején a Szovjetunió, Kuba és az NDK ideológiai befolyására, jelenleg pedig a kultúrmarxisták tanaira.

Az élet és a halál kéz a kézben jár Afrikában. A halál szagát érzi az ember, ha kikerül az újonnan épített, európai stílusú bevásárlócentrumok bűvköréből, amelyeket a feltörekvő fiatal középosztály, az elit és az ott élő külföldiek látogatnak. Egy tipikus afrikai nagyvárost a nyílt szennyvízcsatornák (tele döglött állatok oszladozó maradványaival) és a megszámlálhatatlanul sok piac jellemez, ahova legtöbbször úttalan utakon, szeméthegyek, gödrök és kátyúk kikerülésével jutunk el. Bamakóban, Mali fővárosában éreztem először a halál szagát, holott nem is tudtam kezdetben mi ez az orrfacsaró, a bőr alá is bebújó alattomos bűz. Azt hittem, egy fűszeresstandot látok a piacon és kezdtem volna fotózni, amikor pár marcona, kaftános férfi körülállt és – feltételezhetően – az ott általános bambara nyelven, eléggé barátságtalanul felszólított a fényképezési tilalomra. A vélt fűszerek helyett egészben szárított kisebb testű, szőrös állatok százait építették hegyekbe, a bödönökben látható világosabb színű por pedig csontliszt, míg a fekete szárított vér volt; for sale varázslási célokra. Hogy minek, vagy kinek a csontja-vére volt ott, az örök rejtély marad. De ugyanitt láttam először a beteg, sérült emberek utálkozó és/vagy lenéző elutasítását, a szerencsétlen sorsúak durva megalázását, esetleg tettleges bántalmazását is. Ezt a brutalitást tapasztaltam később Athénban és Thesszalonikiben, ahol egy szervezet nevében megpróbáltam néhány, hiteltelenül “politikai menedékjogért” folyamodó ghanai és nigériai fiatalt a hazatérésre ösztökélni – sikertelenül. A mozgásképtelenek és a szemmel láthatóan betegekazaz gyengébbek elleni támadások, rablások ma már mindennaposakká váltak Nyugat-Európa utcáin, pár évtizeddel azután, hogy némi enyhülést értünk el az érintettek sorsának megkönnyítésében. Erről persze szintén nem tájékoztat a mainstream média, nyilván nem férne bele a “nemes vadak”, a “hibátlan természeti népek” (sic!) stilizált, liberálisan hazug képébe.

Bamakóban láttam először albínókat is, akik létszáma eléggé nagy a szubszaharai afrikai országokban. A statisztika szerint minden tízezredik afrikaira jut egy albínó, aki genetikai sajátossága miatt nem képes a barna bőrszínt produkáló melanint termelni. A kontinentális statisztika egyik mankója, hogy akadnak országok, ahol az albínóság akár minden ötezredik embert érint és vannak helyek, ahol gyakorlatilag egyáltalán nem létezik. Először számomra is megdöbbentő volt a látvány, az afrikaiakra jellemző arcberendezés és az egyenlítői nap hatására húsig vörösre égett, fehér bőrszín védtelenségének különös kombinációja. Mégis, végtelenül sajnáltam őket, látva kitaszított, pária életüket, miközben az afrikai napsütés gyilkos sugaraira gondoltam, amelyek nem csak a bőrt, hanem a világos színű szemet is pusztítják. Nem véletlen, hogy az albínók még az afrikai viszonyokhoz képest is elég korán halnak meg bőrrákban, sokszor már vakon, ha egyáltalán megérik a természetes elmúlást.

Forrás: welt.de
Forrás: welt.de

Malawi, Mauritánia, Mali, Benin és elsősorban Tanzánia azok az országok, ahol alkalmanként hajtóvadászatokat rendeznek az albínók, elsősorban gyerekek ellen. Mindenféle varázserőt fabulálva nekik, mint például gyémánt és arany lelőhelyek felfedezését, vagy jó halfogást remélnek az albínók levágott testrészeinek, hajának alkalmazásától és ezért akár élő gyerekek, fiatalok végtagjait csonkítják meg, miközben egy egész albínó hulla több ezer dollárt ér a feketepiacon. Vannak olyan családok, amelyek albínónak született rokonaikat haláluk után kunyhóik földpadlójában ássák el, mert félnek a későbbi exhumálástól, amit illegális albínóvadászok gyakorta megtesznek. Az ENSZ és hasonló szervezetek közreműködésével ugyan manapság már bűnténynek számít a genetikailag sérült és többszörösen hátrányos helyzetű albínók megcsonkítása, vagy megölése, de ahogy mondani szokás:

“This is Africa! – Ez Afrika!” A jó szándékok és a pokolhoz vezető utak kövei ott másképpen működnek, mint amit Európában – legalábbis eddig – megszoktunk.

A továbbiakban néhány tipikusan jellemző esetet sorolok fel. Ezek megtörténtek, azaz tények, melyekről egykori ENSZ, UNICEF és egyéb különböző segélyszervezetek, antropológusok, néprajzkutatók, valamint nemzetközi hírügynökségek – ma már csak kerülő úton hozzáférhető – jelentései, riportjai, cikkei alapján értesülhetett egy szűkebb réteg. Sajátságos módon az általam használt forrásokban a fent említett eredeti dokumentumokhoz vezető linkek üressé váltak az utóbbi pár évben. Ez azt jelenti, hogy a néhány éve még elérhető eredeti szöveg eltűnt, a link ugyan a megadott oldalra vezet, de – mintegy varázsütésre – mindegyik oldal hibát, vagy a tartalom elérhetetlenségét jelzi. Minden bizonnyal csakis a véletlen műve lehet, ha nemzetközi szervezetek és hírügynökségek archívumaiból eltűnnek azok a jelentések, amelyek afrikaiak által afrikaiak ellen véghezvitt emberirtásokról, emberiség ellen elkövetett bűntettekről tanúskodnának – első kézből! Az is csak valami baki következménye, hogy ez a heves archívumtörlési folyamat valamikor 2014-ben, tehát az legelső százezres nagyságrendű illegális invázió kezdetekor indult be.

A morbid tények Afrikáról csak zavarnák a fehér ember születési bűnét, azaz bőrszínéből adódó gonoszságát, amiért vezekelnie kell… A fehér, európai ember általános érvényű “bűnösségéről” egyébként Angela Merkel, foglalkozására nézve – akkor éppen – ügyvezető német kancellár tartott előadást Davosban, 2018-ban.

“Mama Africa” – olvashatjuk sokszor a kontinens nevét, ami valóban szívet melengető lenne, ha ez a mama nem lenne sokszor olyan mostoha, elsősorban a kisgyerekeihez, lányaihoz és asszonyaihoz. Az általunk ismert családmodell (mama, papa, gyerekek) általában korábban nem volt jellemző jó néhány afrikai kultúrára, bár a gyarmatosítás ideje alatt megpróbálták ezt elfogadtatni. Általános viszont a férfiak többnejűsége, de nem kifejezetten a muszlim változatban, hanem négy helyett inkább tíz-tizenkét, vagy még több feleséggel/ágyassal, ami a férfi társadalmi státuszával arányos. Sok nő örül ennek, mert némi pénzért igénybe veszi a rokonok által biztosított gyerekfelügyeletet, miközben újabb és újabb partnert keres abban a reményben, hogy az majd anyagilag támogatni fogja, ha egy közös gyerek születik. Az esetek többségében ez a stratégia nem válik be, viszont növeli a gyermekek számát, akiket az anya nem tud eltartani. Megjegyzem, ugyanez tapasztalható az Egyesült Államokban is, bizonyos szociális segélyen élő, azt életcélnak tekintő afro-amerikai nők között (Welfare Queen), akiknek négy-öt gyerekük születik különböző apáktól. Mindennek dacára azonban, ha bármelyik afrikai országról nézünk filmeket, mindig ugyanaz a kép ivódik belénk: a nők, sokszor hátukra kötözött kisbabával végzik a legnehezebb munkákat, akár a földeken, akár otthon, miközben a férfiak valahol az árnyékban beszélgetnek, megfelelő mennyiségű alkohol társaságában. A szintén tipikus masszív drogozásról, amely az afrikai férfiakat jellemzi, sehol sem tájékoztatnak.

Sokan azt hiszik, ha egyáltalán ismerik a tényt (!), hogy a női körülmetélés valami iszlám hagyomány, de ez nem teljesen igaz. Az embertelen gyakorlatot, amely során kislányok csiklóját és szeméremajkait érzéstelenítés nélkül, koszban, piszokban, gyakran rozsdás pengével levágják, sőt, a vizelet és a havi vérzés számára egy kis nyílás meghagyásával akár a teljes szeméremtestet is bevarrják, nem feltétlenül a muszlimok találták ki, mert ez a barbár szokás már jóval korábban elterjedt Afrikában és a mai napig létezik!

Forrás: bp.blogspot.com

Feltételezhető, hogy a muszlimok átvették e jeles tradíciót, amelyet azóta nemcsak gyakorolnak, de terjesztenek is. Egyre több nyomorékká tett nőt tartanak nyilván Európában az első, sőt akár harmadik generációs bevándorlók körében. Többek között Svédországban, néhány évvel ezelőtt egy egész iskolai osztályról derült ki, hogy a lányokat brutálisan megcsonkították. A svédek rengeteg szomáliait vettek fel, ahol a nők 98 százaléka körülmetélt, dacára annak, hogy ez (állítólag) tilos. Nyugat-Európában, országonkénti becslések szerint egyenként ötven- és százezer nő lehet érintett, de – mint mindig – ez csupán a jéghegy csúcsa… (A legújabb becslések szerint Németországban 2019-re már hatvan százalékkal ugrott meg a megcsonkított nők száma – HND). S nem megátalkodott férfiak hajtják végre ezt a műveletet, hanem nagynénik, nagymamák, vajákos asszonyok. De, mint mondják – “This is Africa!”

Kevésbé ismert az a szokás, amely a nyugat-afrikai Kamerunból származik az anyukák által kitalált és szorgalmazott kislányvédelem jegyében: a mell-vasalás. Pardon?  kérdezheti joggal a nagyérdemű. Ez is egyik elhallgatott formája e jeles kultúrának, amelyben az anyák azzal védenék kislányukat a korai nemi erőszaktól, vagy terhességtől, hogy a gyerek fejlődésben levő melleit nyolc-tizenegy éves kora környékén valamilyen forró tárggyal levasalják. Itt nem csak egy elvben “jó cél” miatti prevenció brutális megoldásáról van szó, hanem elsősorban arról, hogy kislányok általában és tömegesen (!) objektumai lehetnek egy, az egész további életükre kiható szexuális támadásnak. A kameruni nők kb. 26 százaléka esett át ezen a gyilkos procedúrán. Poklok és kövek…

Breast ironing with hot stone, Douala, Cameroon / Forrás: i1.wp.com

A szinte járványszerűen elterjedt nemi erőszak afrikai tradíciója sosem szexről szól! Ez mindig a magát hatalomnak képzelő és az alárendeltnek tekintett személy(ek) viszonyát hivatott jelezni. Afrikában és ma már sajnos Nyugat-Európában is azonban nem a hisztérikusan túlméretezett #metoo a valódi háttér, hanem mindez üzenet a legyőzött férfiaknak, pontosan arra a mintára, mint a törzsi háborúban alulmaradottaknak! Európában a célobjektum a genderizált, a nőt, családot megvédeni lassan képtelen, puhány pasi és Afrikában – mindig is – a legyőzött törzs harcosa. Minden egyes afrikai belháború legfontosabb lépése a nők és a kisgyerekek, akár kisbabák megerőszakolása, ami azonban nem elég! Az áldozatot el kell csúfítani, láthatóvá kell tenni, mi történt vele, hogy hozzátartozói, az egész törzs lássa a szégyent. Ehhez még hozzá kell számítani a napi száz és százezer nő mártíriumát az egész kontinensen, akik hétköznapi életükben éppen rossz helyen és rossz pillanatban tartózkodnak. Hallott már a kedves Olvasó arról, hogy a legdélebbi Afrikában található mini-királyság, Lesotho, a világ éllovasa a nemi erőszak bűncselekményében és rögtön utána jön Svédország? Ez utóbbi ugyan vastagon kozmetikázni próbálja statisztikáit, miközben azért mindenki tudja, hogy nem a feminisztikusan domesztikált bio-svédek jellemzője a csordában elkövetett szexuális abúzus.

Az olaszországi egykori integrációs miniszter asszony kedvéért, aki Kongóból származik eredetileg, de ma már az Európa Parlamentben fújja a passzátszelet, egyúttal követelve (!) az automatikus állampolgárságot az afrikai bevándorlóknak, beszéljünk egy csöppet Kongóról! Igen, a demokratikusról és a másikról, a köztársaságról is, mert hasonló a helyzetük. Ritka az a pillanat, amikor éppen nem harcolnak egymással valamilyen népcsoportok ezekben az országokban, ezért nem meglepő, hogy 2018. március első napjaiban újabb etnikai zavargások törtek ki, jelentős számú halálos áldozattal. A tizenkét éven át tartó belső háborúban több százezer nőt és gyereket erőszakoltak meg, mert hitük szerint ez a “háborús fegyver” az ellenség alapjait, egy nép szövetét roncsolja szét. A zsoldosok azonban békés pigmeus férfiakat is szodomizáltak gyerekeik, családjuk és törzsük tagjai előtt abban a hitben, hogy ezáltal földöntúli harci erő szállja majd meg őket. Senki nem ismeri a pontos számokat, de a segélyszervezetek, valamint az ENSZ, amelynek rendfenntartó bázisai egyébként sokszor a közelben voltak és vannak, jó félmillióra becsülik a csoportos nemi erőszakok áldozatainak számát. A legfiatalabb mindössze egy kétéves (!) baba volt, akinek tragédiájáról értesültek. Mathy Mupapa és Christelle Nyakura afrikai tudósítók jóvoltából egy példát emelek ki, a megszámlálhatatlanul sok névtelen nevében, akinek története nemzetközi nyilvánosságot kapott:

Zainabo Alfani, özvegy kereskedő asszony és nyolcból három gyermekének rövid története: az asszony, aki Kisanganiban élt elhatározta, hogy busszal és három legkisebb gyerekével, két kislánnyal és hat hónapos kisfiával Buniába utazik, hogy ott néhány ékszert eladjon. Az ékszereken kívül még 480 dollár volt nála. Tizennégy másik nő is utazott a buszon. A cél előtt 135 kilométerre hirtelen lövéseket hallottak és az asszonyok kérlelték a buszvezetőt, forduljon vissza Kisanganiba. A sofőr azonban javasolta, szálljanak ki az utasok és bújjanak el az őserdőben amíg a lövöldözés tart, majd utána folytathatják útjukat felpakolt áruikkal együtt. Ahogy a hiszékeny asszonyok és gyerekek kiszálltak a buszból, a sofőr már meg is fordult, otthagyva őket az út szélén. A szerencsétlenek megpróbáltak menedéket keresni az erdőben, de a lövöldöző katonai egyenruhások Muvuta Bangi nevű zsoldos vezényletével felfedezték őket, majd rájuk parancsoltak, hogy vegyék le ruháikat. A tizennyolc fegyveres ezután gondosan megvizsgálta a nők altestét, tipikus háborús fétisük után kutatva, a még nem megcsonkított női nemi szervre koncentrálva.

Egyedül Zainabo rendelkezett sértetlen testtel. A többi nőt lemészárolták, majd Zainabo szeméremajkait levágták és elfogyasztották, utána mindannyian megerőszakolták a nyomorult nőt. Az iszonyatos fájdalmaktól Zainabo elájult. Később arra eszmélt, hogy csípőjéből darabokat vágtak le, amit támadói egymást közt felosztottak. Ezután kisebb sebeket vágtak a lábán, karján, melle alatt és kifolyt vérét itták, némi vízzel és a testéből levágott húscafatokkal keverve. (Mindezt ugye rekkenő hőségben, a dzsungelben…) A “rituálé” után tovább vonszolták a szerencsétlen asszonyt és gyerekeit egyre mélyebben az erdőbe, majd egy tisztásra érkezvén a nő meglátott egy főzőhelyet, ahol a szakács emberi testet forgatott nyárson. Eközben kínzói két üstöt raktak fel a tűzre, egyiket vízzel, a másikat olajjal megtöltve. Aztán az egyenruhások megfogták Zainabo két kislányát, a tízéves Alimát és a nyolcéves Moulassit, s bedobták őket a két edénybe. Vasbottal szúrták át a kislányok hasát, hogy puhábbra főjenek, majd foufou-val, egy maniókából készült tésztával elfogyasztották az egyik holttestet, a másikat félrerakták későbbre. A csoport vezetője ezután közölte az anyával, hogy nemsokára a hasából fognak darabokat kivágni. Az őrület határán lévő nő csak annyit kért, hogy kisbabája és az ő maradványait vigyék vissza az útra, hátha valaki megkönyörül és eltemetik őket, aztán eszméletét vesztette.

A többszörösen megcsonkított, agyongyötört asszonyt végül is megtalálták a főúton a kisbabával együtt, majd Bujumburában, Burundi fővárosában a Nouvelle Esprérance (Új reménység) kórházban tért magához. Zainabo az erőszakolásokkor kapott AIDS-ben halt meg néhány év múlva, de előtte elmesélte mártíriumát, sebeit megmutatva a hallgatóságnak, a MONUC nevű emberjogi szervezet ülésén. Kisfia, Yacine életben maradt.

A kannibalizmus és a bestiális, csordában elkövetett erőszak mellett egy új, eddig nem ismert iszonyatot tapasztalhatnak meg európai nők is, ha éppen rossz helyen és rossz pillanatban tartózkodnak valahol. Ez is a meggyalázott nők további megcsonkításához tartozik, s ez az afrikai belháborúk egyik sajátossága. A jelenség, amelyet eddig orvosok csak nagyon ritkán, esetleg szülési komplikációként látnak, a sipoly/fisztula. Ez a kóros elváltozás vagy a hüvely és a hólyag, vagy a hüvely és a végbél közötti elválasztó fal átszakadásakor keletkezik. Egy akkor még tizennégy éves német lány sorsáról írtam ezt:

” […] akit pár éve öten erőszakoltak meg anno tizennégy évesen és a barbár tett után minden testnyílásába még sörösüvegeket dugdostak “szórakozásból”??? Ez a lány azóta kivezetett végbéllel egy idegklinika állandó lakója, mert öngyilkosságra hajlamossá vált.”

Nos, sok afrikai országban kínozzák így a hordában megtörtént nemi erőszak után a nőket. Hogy, hogy nem, az MSNBC Network és a Newsweek erről szóló eredeti tudósításai is eltűntek, ezért a “még létező forrás” adataiból néhány részlet:

“A kelet-kongói harcok egyik fegyverszünetében megjelenő külföldi orvosok először nem is akarták elhinni, amit láttak, mert emberi ésszel a borzalom felfoghatatlan volt. Nők százai, akik a harcok alatt a dzsungelben bujdokoltak, saját mocskuktól átitatva, iszonyatos fájdalmakkal vonszolták el magukat az elsősegélyhelyekre, a brutális erőszakolásoktól nyilvánvalóan inkontinenssé válva. Dr. Denis Mukwege, a Panzi kórház igazgatójának beszámolója alapján sokszor nem csak a többszörös nemi erőszak, hanem elsősorban különböző tárgyak bestiális feldugása okozza a nők testének ilyen mértékű roncsolását. Néha még pisztollyal is belelőnek a szerencsétlenek hüvelyébe, vigyázva arra, hogy a nyomorult ne haljon meg. Az áldozatok életkora tizenegytől hetvenkét évesig terjedt.”

Dr. Mukwege szerint a sérülések jellegéből általában egyértelműen megállapítható, melyik népcsoporthoz tartoznak az elkövetők. A további részletektől megkímélem Önöket… De ne feledjük! A tettesek mind hasonló fiatal férfiak, mint akik most Európát akarják meghódítani, mert definitív meghívták őket!

Mélyen NEM tisztelt kongói származású politikusnő, német kancellár asszony, EU és ENSZ! Egyetlenegy európai ember sem felelős ezért és a több százezer hasonló esetért! Nem vagyunk felelősek a gyarmati bűnökért se és semmi közünk az elmúlt ötven év afrikai belháborúihoz. Önök lerasszistázhatják a magyar kormányt, de nem hinném, hogy ép érzésű, normális gondolkodású magyar ember ilyen jellegű mentalitást szeretne a saját hazájában eltűrni. A multi-kulti igéjét hirdetők, akik országunkat gyékényen árulják bárkinek, aki pénzt és/vagy hatalmat ígér nekik, provinciális begyepesedettségükben, mérhetetlen tudatlanságukban és habzó szájú magyargyűlöletükben képtelenek felfogni a hazát fenyegető veszély nagyságát és mibenlétét!

Túltolták volna a migránsozást? Ezt a témát nem lehet túltolni! Meggyőződésem, hogy az embereknek joguk van megismerni az igazságot, az események hátterét. Joguk van ahhoz, hogy lássák azt az áthidalhatatlan különbséget, amelyet egy hazánkra kényszerített, az európaitól, a magyartól teljesen eltérő életfelfogás jelent. Az a hatalmas tömeg, amelyről szó van, visszafordíthatatlanul megváltoztatná országunk arculatát. Hangsúlyozom, nem egy, vagy tíz integrálható afrikai bevándorlóról van szó, hanem tíz- és százezrekről, mind a mai napig egyébként. Ez pedig vállalhatatlan!

Dél-Szudán, amely az Obama kormány segítségével lett „önálló” ország, a világ egyik legnagyobb kőolajlelőhelyével, ma már a törzsi viszályok, genocídiumok, gyilkosságok, erőszak és rabszolgaság színhelye. / Forrás: i1.wp.com

Mégis, úgy érzem, van remény. Afrika jövője elsősorban a nők és a feltörekvő, már magasabban képzett fiatalok kezében van. Nem női kvóták alapján valamilyen alibi-posztra odahelyezett feministák fogják eldönteni ennek a mérhetetlenül gazdag kontinensnek a sorsát, hanem azok a fiatal nők és fiúk, akik minden nehézséget leküzdve, egy jobb élet reményében tanulni akarnak, akár számtalan kilométert naponta megtéve az iskolába. Azok a fiatalok, akik nem szerencselovagként próbálnak az európai szociális rendszerbe bejutni, hanem esetleg egy külföldön ösztöndíjjal elvégzett egyetem ismereteit odahaza akarják kamatoztatni. Ezért is tartom erkölcstelenül álszentnek az EU agyelszívási kezdeményezéseit, amelynek keretében már végzett fiatalokat invitálnának Európába. Az afrikai országoknak a saját útjukat kell járniuk, külföldi beavatkozások, diktátumok nélkül. Tudást kell oda exportálni a rosszul értelmezett “demokráciaexport” helyett, így lehetne segíteni nekik. A helyszínen.

Ez a tagadhatatlanul hosszúra sikerült tanulmány a sokrétű téma egyik legfontosabb aspektusát mutatta be. A krónikásnak az a dolga, hogy tárgyilagosan, emócióktól mentesen tájékoztasson. Megtettem. 

Megjegyzés: a cikkben említett Dr. Denis Mukwege, kongói orvos 2018-ban megkapta a Nobel Béke-díjat – joggal. Magyarországon először ebben a tanulmányban jelent meg a doktor úr neve.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: britishecologicalsociety.org

A cikk eredetileg a PolgárPortálon jelent meg ITT, szemlézte továbbá a Pesti Srácok, illetve számtalan más oldal is átvette.

HND: A PEDOkrácia hatalma

Előszó:

Mélységesen megdöbbentem, amikor a hazai média mélységesen megdöbbent a több évtizededdel az elkövetés után nyilvánosságra hozott híren, mely szerint egy Helmut Kentler nevű, egykori német szociálpedagógus professzor (bármit is jelentsen a megnevezés) viselt dolgai miatt szörnyülködött utólag a nemzetközi sajtó. Pedig nem is olyan régen, 2017. október-novemberében publikáltam egy sorozatot, amiben részletesen foglalkoztam Kentler tevékenységével a legutolsó részben, s amely kb. húszezres olvasói nézettséget ért el.

A sorozat apropója az akkor fellángoló #metoo mozgalom volt, amelynek kirobbantását a magukat emancipált feministáknak aposztrofáló színésznők kezdeményezték Harvey Weinstein, a nagy hatalmú filmproducer ellen. Nos, nem hinném, hogy elsősorban a nőket kellene megvédeni az ilyen weinsteinek ellen, bár az agressziót, erőszakot, a hatalommal való visszaélést minden körülmények között fel kell tárni és a jog adta lehetőségekkel küzdeni kell az anomáliák ellen. Azonnal, s nem húsz, harminc év múlva.

Az igazi áldozatok azonban nem azok a nők, akik különböző előnyök és / vagy a karrierjük érdekében bármire, akár szexuális szolgáltatásra is képesek. Egy magát erősnek tituláló, modern nő nem áldozat, nem ő szorul védelemre, hanem a gyerekek. Az önvédelemre képtelen, ártatlan, kiszolgáltatott gyerekek sorsára hívtam fel a figyelmet ebben a sorozatban, amelyet most egyben olvashat az érdeklődő. A korábbi szöveget aktualizáltam a legfrissebb információkkal, amelyek más szerzők jóvoltából nem csak hasonló következtetésekre jutottak, mint én, hanem az eddig megismert tényeket még részletesebben taglalják.

A korábbi cikkben található linkek egy része már nem látható, azaz a kollektív emlékezetből “kitörlődtek”. Néhány helyen azonban tudatosan meghagytam ezeket a linkeket, nem helyettesítettem be másokkal. Legyenek ezek a netes “tisztogatási igyekezet” mementói.

Első rész

Forrás: 4.bp.blogspot.com

Ha az álszentségnek lenne mértékegysége, akkor azt Hollywood és Washington kombinációban mérhetnénk. Az utóbbi időben megtudhattuk azt a sokkoló és a meglepetés erejével ható tényt, miszerint létezik egy olyan objektum, amit korábban szereposztó díványnak hívtak. Nocsak! A hagyományosan liberális show-biz és a vele évtizedek óta összefonódott demokrata politikai elit szinkronban tiltakozott, miközben forró krumpliként ejtették az egykori legendás hírű szerep- és pénzosztót, a politikai korrektség élharcosát, mindenki darling-ját.

Híres sztárok és névtelen színésznőjelöltek majdnem sorszámot húzva pityeregték el a médiában rettenetes megpróbáltatásaikat, akkor is, ha ezek akár húsz évvel ezelőtt történtek. A nem oly rég még választási pénzadományokért lihegő politikusok, akik donációért bárkit legjobb barátjuknak fogadnak, a lebukás utáni mosakodás közben moralin-savba mártóztak. Mindenki tudta és tudja, mi folyik a zárt ajtók mögött. A lényegről egyikük sem beszélt, pedig sosem volt titok. Egy olyan, magát kultúrának címkéző mocsár kialakulásáért felelős a hollywoodi álomgyár a velük bratyizó politikusok támogatásával, amely nem csak ember, hanem lassan már emberiségellenes is.

Ha akartuk, ha nem, anno szinte mindenütt Harvey Weinstein nem éppen szimpatikus fizimiskáját láttuk színésznők és modellek, vagy akár valaha legjobb cimborái társaságában, pedig végső fokon ő csak egy peches figura volt ebben a játszmában. Valakinek útjában lehetett és ezért ő kapta a kiátkozás-cunamit. Weinstein példája figyelmeztetés is lehet más, sokkal nagyobb disznóságokat elkövetők számára. Rengeteg teória született azokban napokban, de úgy tűnik, a háttér egészen más. Talán emlékszik még valaki Donald Trump választási ígéretére, miszerint elnökként majd “kiszárítja a mocsarat” (“Drain the swamp!”). Nem csak a washingtoni lobbisták és politikusok közötti, velejéig korrupt összefonódásokra gondolt, hanem arra a leírhatatlanul erős és befolyásos pedofil szervezetre is, amely az amerikai politikát és szórakoztatóipart évtizedek óta túszul ejtette. S ez a pedofil szervezet globális, azaz a világ fejlettnek tekintett országaiban mindenütt megtalálható a legfelső, legbefolyásosabb körökben. A kevésbé fejlett országok ez irányú hajlamairól később. Egyetlen egy mainstream sajtóorgánum sem említette, hogy Trump eddigi tevékenysége során már több mint ezer embert – eddig “kis halakat” – tartóztattak le. Azt is csak a neten bányászó krónikások láthatták, hogy a Clinton Alapítvány összerogyásakor egy gyerekkereskedő hálózatot számoltak fel Haitiban, a világ egyik legnyomorultabb országában, amelyet a Clinton Alapítvány sikeresen szétrabolt a 2010-es földrengés után, eltulajdonítva a milliárdos nagyságrendű adományokat. (Mindkét link, amelyet a bekezdésben használtam, “eltűnt”, maradjon így – HND).

Amikor 2015-ben az amerikai Legfelsőbb Bíróság Obama elnök intenzív támogatásával legalizálta a homoszexuális házasságot, nem telt el egy hét sem és a különböző pedofil szervezetek patkányként bújtak elő addigi sötét búvóhelyeikről, követelve jogaik tiszteletben tartását. Az egyik ilyen és egyben a legbefolyásosabb szervezet a NAMBLA (North American Man-Boy Love Association – észak amerikai férfi-fiú szerelmi szervezet), amelynek egyik legismertebb szponzora egy bizonyos filantrópot játszó, híres-hírhedt tőzsdespekuláns, akit megemlíteni változatlanul NEM antiszemitizmus és akinek budapesti egyetemén (?) többek között gender-elméletet tanítanak társadalmi nemek tanulmánya címszó alatt. A NAMBLA jelszava megalapítása, azaz 1978 óta: “Szex 8 éves kor előtt, utána már késő”. Ma már ott tart a magát haladónak és fejlettnek nevező világ, hogy nőnek öltözött pasik bármikor molesztálhatnak kislányokat a gender-semlegesnek deklarált vécékben.

Hollywood, akarom mondani Pedowood krémje hatalmas vehemenciával vetette bele magát a “nyitott társadalom” ágendájába, hiszen az annyira modern és sikkes. Gondolom, a neves divattervezők kölcsön kapott ruháiban fellépő sztároknak minden bizonnyal nem kellett megijedni egy transzgender kukkolótól mondjuk egy Oscar-díj átadása után, ha kimentek luxus formára átszabott orrocskáikat “púderezni” a női mellékhelyiségbe, ami az egyébként prűd amerikaiaknál korábban szimplán csak a vécé meglátogatását jelentette. Legalább ott nem lepődtek meg. Régóta beszélnek egykori gyerekszínészek az álomgyár gyermekségüket megrontó hatásairól. Corey Feldman, Elijah Wood, hogy a leghíresebbek közül néhányat említsek, részletesen beszámoltak az őket ért pedofil molesztálásokról.

A zeneiparból is lehetne néhány példát sorolni, de sokkal megrázóbb, hogy akik a show-bizben uralkodó tarthatatlan állapotokat akarták volna feltárni, ma már halottak. Azt mondták, öngyilkosok lettek. Valamiért szinte mindig ajtókilincsre (!!!) akasztották fel magukat… Erejük, sikerük teljében, egy közérdekű téma kutatása közben: Chris Cornell (Soundgarden) és barátja Chester Bennington (Linkin Park), aki – nem sokkal később – Cornell születésnapján lett öngyilkos… Az, hogy a közös ügyüknek a hasonlóan hirtelen és megmagyarázhatatlan halálukhoz bármi köze lenne, az álhír. Mondja azokat az álhíreket terjesztő média, amely a washingtoni és a hollywoodi, valamint a globális pedofil szervezet meglétét is az álhírek (fake news) címkéje alá sorolja.

Talán sose fogjuk megtudni a teljes igazságot. Túl sokan haltak meg eddig, akiknek nem jött még el az idejük… Azóta még több áldozata volt a nyilvánosság előtt kimondott tényeknek. Félek, hogy nem ezek a közismert emberek lesznek az utolsó halottak. Ez a link egy – sokaknak – döbbenetes videósorozat egyik legfontosabb része, magyar feliratokkal, amelyet konzekvensen eltüntetnek. A cikk végén közölni fogom annak a videótárnak a címét, ahol az ismert videó megosztóhelyről törölt filmeket tárolják, hiszen a tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy a kényelmetlen anyagokat nagyon gyorsan száműzik erről a platformról.

Jó ideje szintén álhírként sorolták be a neten az úgynevezett “Pizzagate” eseményeit is, amelyek elsősorban John Podestához köthetőek, aki Bill Clinton alatt a Fehér Ház személyzeti főnöke, majd Obama elnökségi bevezetésének szervezője, továbbá Hillary Clinton választási menedzsere és egy progresszív gondolatgyár, a “Center for American Progress” főnöke volt. Nem számítanak a nyomasztóan egyértelmű bizonyítékok, amiket pl. Julian Assange, a Wikileaks alapítója produkált. Álhírnek tekintik a videókon rögzített tényeket, valamint Podesta és a hollywoodi créme de la créme sátánista kultikus “vacsoráit”, egy Marina Abramovic nevű, performansz művésznek kihirdetett egyén kannibalisztikus szeánszait is.

Második rész

Forrás: facebook.com / PaulJosephWatson / photos (PJW oldalát azóta letiltották)

“Minket, a közönséget nem érdekli a színészek politikai véleménye. Azért fizetjük őket, hogy szórakoztassanak bennünket.”  Lassan szállóigévé vált hozzászólás egy ismeretlen amerikai Facebook kommentelőtől.

Az 1960-as évek úgynevezett “szexuális forradalma” Hollywood nélkül nem lehetett volna világszerte olyan sikeres. Ez volt a kezdete az “anything goes”, magyarul: “minden, ami tetszik” életelvnek, amely az azt követő évtizedeket jellemezte és részben jellemzi mind a mai napig. Az immáron nagypapa korú mogulok és sztárok, akik vehemensen terjesztették ezt a felfogást és nem csak terjesztették, hanem saját maguk – megkérdőjelezhető – példájával elöl jártak, a 21. századra azonban már folyékonyan beszélik a politikai korrekt nyelvet és ezért ideológiai mázzal kenték be korábbi szabadelvűségüket. Az “anything goes” mára szelektívvé vált, csak bizonyos körökre érvényes és azokra is csak addig, amíg kvázi lefekszenek a rendszernek, együttműködnek vele. Aki kilóg valamiért a pol-korrekt ketrecből, azt kiköpik. Kórusban.

Az amerikai elnökválasztás kampányidőszakában előkotort húsz éves hangfelvétel, amely Trumpot (akkor még elnökjelöltet) akarta kompromittálni, tulajdonképpen az 1970-es 80-as évek “sex, drugs and rock ‘n’ roll” korszakának lenyomata: Trump arról beszélt, mennyire egyszerűen lehetett megkapni a sztárok és a celebek világában bárkit. Fiatal nők és lányok, akiket simán groupie-nak neveztek, ezresével, tízezresével álltak sorban, hogy akár csak pár percet zavartalanul tölthessenek el híres és pénzes “rossz fiúkkal”. Többen még némi saját celebritást és ideiglenes megélhetést is elértek, ha pár napig egy neves rocksztárt, vagy filmszínészt boldogítottak. Akkor is, ha bármilyen erőszakot eleve elítélendőnek tartok, azok a hölgyek, akik szerep, vagy karrier reményében eladták magukat az ilyen Weinstein-féléknek és évtizedek után most hisztiznek, nem tudnak szolidaritásra késztetni és bátornak sem tartom őket. A ’80-as évek hollywoodi bestseller írónője, Jackie Collins (1937-2015), aki valóban hatalmas háttérismerettel rendelkezett, számtalan könyvet írt a témáról, sokszor említve a masszív pedofil befolyást is. Ponyvairodalom? Minden bizonnyal. De éppen az ilyen pletykaszintű írások sejtetik meg a valóság sokkal brutálisabb körvonalait.

Donald Trumpot a nagy “leleplezés” után már csak nőfaló fenevadként emlegette a befolyásos média, élén Clintonnéval, akinek férje nem csak szenátorként, hanem már megválasztott elnökként is különböző szexbotrányok főszereplője volt. Tagadhatatlan bizonyítékok léteznek arról, hogy a pedofília miatt elítélt Jeffrey Epstein milliárdos Karib-tengeri magánszigetén, “Little St. James”-en, közeli barátja, Bill Clinton, 2002 – 2005 között huszonhatszor, de felesége is hat alkalommal, privát repülővel megjelent. Ezen a szigeten számtalan fiatal, általában kiskorú lányt tartottak fogva, akiket a magas rangú vendégek kiszolgálására kényszerítettek. Később Epsteint ismét letartóztatták, majd rendkívül bizarr, máig tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett szigorúan őrzött cellájában. Barátnője, a patinás nevet viselő Ghislaine Maxwell nemrég került a hatóságok kezére és állítólag hajlandó részletes vallomást tenni. Reméljük, nem lesz a közelében egy öngyilkosságra csábító ajtókilincs…

Az amerikai Fox News annak idején részletesen beszámolt a nyomozásról. Közvetlenül a választás előtt azonban Obama igazságügy-minisztériuma visszarendelte a New York-i rendőrséget, amely sajtótájékoztatót akart tartani az addigi eredményekről, letartóztatásokról. Az amerikai Breitbart portál részletesen tudósított erről. Itt kell megjegyezni, hogy a portál alapítója, az amerikai konzervatív újságírás fenegyereke, a felejthetetlenül humoros, vitriolos tollú Andrew Breitbart már 2012-ben foglalkozott a Clinton család hivatali gurujával és a “pizzagate” néven elterjedt pedofil-botrány feltételezhető főszereplőjével, John Podestával. Breitbart 2004-ben Mark Ebner társszerzőjeként, a Hollywood, Interrupted című könyvében ismertette meg olvasóit olyan hollywoodi anomáliákkal, mint a droghasználat, prostitúció, a szcientológia és a celebek kapcsolatával, valamint a sztárkultusz társadalmi hatásaival. A könyv óriási sikert aratott, ám korántsem “ponyva” kategóriában. Miután Breitbart nyilvánosan egy hatalmas leleplezési történetet jelentett be 2012-ben, március elején holtan esett össze az utcán. Szívroham. Minden más jellegű okoskodás, az kizárólag összeesküvési elmélet.

Donald Trump, az állítólagosan szexista elnök ellen nők milliói vonultak utcára női nemi szervet imitáló jelmezben és sapkában 2017 januárjában. Többek között azok a színésznők harsogtak ellene, akik pár évtized után hirtelen rájöttek, hogy a liberális Harvey Weinstein valamikor molesztálta őket. Robert De Niro nyilvánosan motherf*-nek nevezte az Egyesült Államok elnökét. Az a De Niro, akinek a New York-i TriBeCa negyedben található “Tribeca Grill” nevű promi éttermébe járt rendszeresen cimborája Weinstein, de soha sem feleségével, hanem rendkívül fiatal, nagyon csinos színésznőjelöltekkel. Michael Moore, a visszataszítóan túlsúlyos filmrendező, akinek a 2018-ra tervezett anti-Trump filmje veszélyben volt, mert addigi jó barátja, Weinstein lebukott, hisztérikusan követelte a januári női felvonuláson az öreg, fehér, zsigerileg erőszakos férfiak hatalmának megszüntetését. Sajátságos módon, miután ő is látványosan belerúgott producerébe, Weinsteinbe, utána ismét az érdeklődés középpontjába került. Tizenöt korábbi női alkalmazottja vádolta Michael Moore-t szexuális inzultussal, ezek közül négyen még annak idején kiskorúak voltak (Fox News). Ennek semmilyen következménye nem volt.

A “minden, ami tetszik” (anything goes) filozófia egyik terméke Marina Abramovic – mert művésznek és főleg nőnek nem nevezném a hollywoodi sznobéria kedvencét -, akinek performanszain a már említett John Podesta és hasonlóan befolyásos politikusok mellett, az “álomgyár” és az egész szórakoztatóipar A-listás prominensei vesznek/vettek részt. Megdöbbentő módon a Youtube portálon számtalan videót lehet megtekinteni Abramovic működéséről, akinek sátánista, pornográfiát szimuláló, még edzett internetes kutatókat is megviselő akciói közönségeként kedvenc színészünket, vagy énekesünket ismerhetjük fel. A “Spirit Cooking” szeánsz, amit talán spirituális főzésként lehetne lefordítani, minden egyes jelképe, étele (?), dekorációja túl szexualizált, pedofil és kannibalisztikus kódokkal átszőtt, a jó ízlés és a humanizmus elleni bűntény. A “művészetéhez” felhasznált anyagok között szerepel vér (menstruációs is), sperma, anyatej… A belépőket 25 és 100 ezer dollár között árulják és a celebek sorban állnak érte. Jó okkal nem közöltem ehhez linket, mert vállalhatatlan volt. Akit mégis érdekelne, az említett portálon Spirit Cooking | Marina Abramovic Cannibal Ritual címen megtalálja, más, hasonló dokumentációkkal együtt (figyelmeztetés még egyszer: rendkívül zavaró tartalom!). Sátánista rítusokért azonban nem kell túl messzire menni. A svájci Szent Gotthárd alagút ünnepélyes megnyitóján, 2016. júniusában, az Európai Unió “elitje”, élükön Merkel kancellárral egy több órás, okkult, magát művészetnek nevező, szintén agyon szexualizált, sátánista kódoktól hemzsegő megnyitó ünnepséget élvezhetett.

Az “anything goes” túlfutotta önmagát. Újabb és újabb ingerek kellenek a dekadenciában elfáradt, normál, hétköznapi impulzusokra már reagálni képtelen, az átlagemberektől fényévnyi távolságra katapultált véleményformálóknak, akár politikus-szimulánsként, akár gazdasági, vagy művészeti téren eliteskedő szűk rétegnek. Megjegyzem, ugyanez vonatkozik a túltolt gender-őrület és példaképeik, a celebek aberrációinak követőire is, akik már fiatal korukban menthetetlenül kiégettek, normálisnak tekinthető emberi kapcsolatokra, reakciókra alkalmatlanok.

2017. márciusában közölte az Epochtimes német nyelvű kiadása Clif High, a Web Bot Project megalkotójának, egy amerikai információ-analitikusnak véleményét, amelyben a tudós közölte, hogy az eddigi, a hallgatásra és eltussolásra épült rendszer, amely a mainstream média segítségével mostanáig működött, bukni fog. (Ez a cikk ma már szintén nem található meg az Epochtimes oldalán – HND). Szerinte az embereknek világszerte elegük van az álszent megmondókból, akik magukat az erkölcs megkérdőjelezhetetlen bástyájaként jelölve, elefántcsont tornyaikból diktálni akarják az egyszerű nép életvitelét, miközben leírhatatlan bűnöket követnek el, elsősorban gyerekek ellen. High utalt Clintonék lánya, Chelsea könyvére, amelyben a sorok közt kiolvasható a “fékek és ellensúlyok” királynőjének programja: 

“A terv az volt, hogy a (klasszikus) társadalmi szerződést olyan irányba tolják el, ami kedvez a pedofília és kannibalizmus elfogadtatására az elitek számára.” 

Ne feledjük: Clintonné élharcosa annak a mozgalomnak, amelyik a kisbabák abortálását a kilencedik hónapban, tehát közvetlenül a születés előtt is megengedhetőnek tartja, mondván nekik még “nincsenek társadalmi jogaik”. Ezt a gyalázatos bűntényt azóta legalizálták néhány amerikai szövetségi államban.

Itt kell megemlíteni Obama egykori helyettesét, Joe Bident, aki nem csak Ukrajnában és Kínában keveredett eddig büntetlenül megúszott korrupciós botrányokba, hanem évek óta közismert volt kislányok kamerák előtti tapizgatásáról, hajuk szagolgatásáról. Nem kell ahhoz angolul tudni, hogy megértsük az érintett kislányok bizarr, szabadulni akaró testbeszédét! Tizenegy kínosan kínzó percben láthatjuk, hogy ki valójában az a személy, aki 2020-ban az Egyesült Államok elnöki székére pályázik az amerikai Demokrata Párt színeiben.

A következő részben a gender-őrület kis gyerekek korai szexualizációjára való kihatásáról, az európai pedofil hallgatási kartell hátteréről, valamint az éppen nagyvonalúan Európába importált “egzotikus kultúrák” gyerekmegrontó szokásairól olvashatnak.

Harmadik rész

Forrás: HubPages.com Human Trafficking

“Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – Dante Alighieri, Isteni színjáték / A Pokol kapuja (fordította: Babits Mihály)

Kutatásaim során gyakran jutottak eszembe ezek a szavak, miközben egyre mélyebbre kellett az emberi szenny, az ember kreálta pokol bugyraiba leszállni. Ráadásul a kártyavárként összeomló “álomgyár” és a témához kapcsolódó újabb adatok, tényfeltáró cikkek tömege – azon túl, hogy némileg megedzik a krónikást – végső fokon a magát elitnek címkéző nemzetközi réteg évtizedekig eltussolt és elhallgatott kriminális energiájának robbanásszerű tudatosulását jelzik a közvéleményben. A pénz, a hírnév, a hatalom úgy látszik nem elég. Még többet akartak és akarnak: a gyerekeket.

A szexuális forradalom, az anything goes elv atyjának mind a mai napig az amerikai zoológust (!) és autodidakta szexológust Alfred Charles Kinsey-t (1894-1956) tartják. Az ő, Kinsey-Report néven híressé vált tanulmányait ünnepli a magát haladónak titulált értelmiség. Kinsey, aki masszív szado-mazo devianciában szenvedett és aki, ha homoszexualitása kiélésére már a saját munkatársai kevésnek bizonyultak, sokszor napokra eltűnt a chicagói híres-hírhedt homo-közösség anonym világában. Tanulmányai elkészítéséhez nagyjából kétezer különböző korú kisgyereken kísérletezett embertelen módszerekkel, beleértve öt hónapos kisbabákat is, alkalmanként elítélt pedofilok, szexuális pszichopaták bevonásával:

Kinsey-Report: 34. táblázat, 180. oldal

A Kinsey-Reportot egyébként a Rockefeller Alapítvány finanszírozta a fogamzásgátlás elterjesztése érdekében, ami elsősorban a katolikus és a fekete amerikai polgárokat vette célba és hatalmas propagandakampányának köszönhetően nem csak az USA-ban, hanem az egész világon közismertté vált. A Kinsey-elv szerint gyerekek már egész korán, sőt, már születésük előtt is szexuális lények és ezért képesek ehhez kapcsolódó tevékenységekre. Támogatói között volt Dr. John Money, egy nyíltan pedofíliát igenlő orvos, a transzgender-sebészet úttörője. Rengeteg leleplező cikk és több tényfeltáró dokumentumfilm jelent meg Kinsey kriminális, a pedo- és a homo-lobby érdekeit kiszolgáló tevékenységéről. Mégis, a szexuális nevelésben tevékenykedő – állítólagos – szakértők döntő többsége mind a mai napig Kinsey nyomdokain halad.

A ’60-as évek végén került Németországban az érdeklődés középpontjába Helmut Kentler, pszichológus és a szociálpedagógia professzora, aki elkötelezett homoszexuálisként három örökbefogadott fiával élt együtt. Kentler, akit az új generációs német szexuálpedagógusok mentoruknak tekintenek, elsősorban a fiatalok szociális emancipációjának tematikájával foglalkozott a német Evangélikus Egyház különböző intézményeiben, szervezeteiben, az evangélikus oktatási intézetek modernizálásának érdekében. A berlini szenátus tanácsadójaként a ’60-as évek végén végrehajtott kísérletében több tizenhárom-tizenöt éves utcagyereket, akiket “másodlagosan gyengeelméjűnek” stigmatizált, korábban pedofíliáért elítélt férfiakhoz közvetített ki szállásért, ellátásért, a berlini hatóságok anyagi támogatásával. A kísérlet célja a gyerekek reszocializációja lett volna, annak hallgatólagos tudomásul vételével, hogy ezeket a gyerekeket a pedofil férfiak szükségleteinek kielégítésére szolgáltatták ki, ráadásul az adófizetők pénzén.

Ez a kísérlet, ami gyakorlatilag bűncselekménynek számított, csak 2015-ben került napvilágra, bár igazán nagy botrány mégsem lett belőle. A német Evangélikus Egyház egyes képviselői, a ’80-as években megalakult Zöldek néhány prominens tagja (pl. Daniel Cohn-Bendit), valamint az akkor már csíráiban előforduló gender-elmélet előharcosai, mint pl. Uwe Sielert – szintén vállaltan homoszexuális, pederaszta szociálpedagógus, aki Kentlert mentorának és atyai jó barátjának tekintette – a klasszikus családmodellt, a heteroszexualitást és a generációk közötti korhatárokat vették célba, mint leépítendő, szerintük nem természetes állapotot. Kentler és a hozzá hasonló, magukat tudósnak nevező személyek évtizedek óta próbálták és próbálják a társadalommal és persze az állami szervekkel elhitetni, hogy a pedofília egy normális szexuális önkifejezési mód, azaz másság, amely, ha nem alkalmaz erőszakot, akkor a gyerekek javára válhat azok “szexuális felszabadításában”…

Ugyanúgy hirdették és mind a mai napig hirdetik a szülők és gyerekek közötti szexuális kapcsolat létjogosultságát, amely Kentler elmélete szerint politizálható is (sic!), mert ez aktívan elősegítené az emancipált társadalom kialakulását. A ’90-es években Kentlert bírósági szakértőként alkalmazták pedofíliával kapcsolatos perekben, amelyekben az ő közreműködésével minden (!) vádlottat felmentettek.

Itt csak a jéghegy csúcsát és annak is egy piciny darabkáját lehet bemutatni, felvillantva néhány, már évtizedek óta tartó folyamatot, amely a nyugati társadalmak belső szétzilálására, az egyének és elsősorban a gyerekek ellen elkövetett “társadalmi mérnökösködésre” irányuló, egy új, állítólagosan emancipált, de végső fokon már korán kiégett, gyökértelen, önmagát reflektálni nem tudó, közösségi életre képtelen, közösségi eszméket (család, haza, nép) tagadó szinguláris, saját nemükben is kételkedő egyedek kvázi nagyipari kitermeléséről van szó.

Egyedek, akik millió számra követnek média által kreált sztárokat, akik elhiszik, hogy hároméves kisgyerekek óvodai kuckójában, a “meztelenkedve simogatás” a kölykök felszabadulását eredményezi. Akik helyeslik tizenkét éves tinik iskolai oktatását az LMBT+sok betűs szervezetek képviselői által, propagálva az análszex előnyeit. Azok, akik elhiszik, hogy hatvan-hetven “társadalmi nem” létezik és férfiak is szülhetnek, miközben igenlik a terhesség kilencedik hónapjában történő megszakítását, valamint az anyából kiszakított kisbabák testrészeinek kereskedelmét gazdag fogyasztók “örökifjúságának” megőrzésére, kozmetikai és szervbeültetési célokra.

Lehetne még írni a BBC egykori sztárjáról, Jimmy Savile posztumusz botrányáról, amely az angol felső tízezer alapjait rázta meg, vagy Sir Edward Heath, egykori brit miniszterelnök pedofil múltjáról. Aki megpróbált némi világosságot vinni a sötétségbe, Liz MacKean, korábban invesztigatív újságírónő, ötvenkét évesen, “furcsa körülmények között” 2017. októberében meghalt, mint ahogy a csupán harminchét éves Jill Dando is, 1999-ben, a további áldozatokat fentebb említettem. Mindannyian a vezető körök eltussolt pedofil, sátánista szokásairól tudósítottak – volna.

A belga Marc Dutroux ügy máig javarészt felderítetlen. Egy személyes ismerősöm, korábban híres német újságírónő, aki harminc évig küzdött azért, hogy végre valaki vizsgálatot indítson egy észak-német nagyvárosban prominens bírók, politikusok, ügyészek között dívó – állítólagos – szakrális gyermekabúzus, illetve azok rituális lemészárlása ügyében, később szociális segélyen tengődve, kitaszítottként, haláláig három agyvérzéssel küszködött. A holland tv egyik sikeres show-műsorát (Dr. Phil TV-show) eltüntették, miután leleplezett egy pedofil csoportot. A norvég leleplezések sem kerültek nagy dobra, senki sem #metoo-zott eleddig. Ki beszél arról, ha prominensek bevallják, hogy kisgyerekek vérével fiatalítják a sajátjukat? Ez ma már bevett társadalmi szokás, ha valaki elég pénzzel rendelkezik és igénye is van rá.

Az ilyesfajta, “cseppben a tenger” jellegű információk tükrében lassan érthetővé válik a magát haladó-progresszív réteg szimpátiája a mostanság szorgalmasan Európába importált, pedofíliát igenlő és gyakorló tömegek irányába. Azok, akik a katolikus papok gyermekmegrontását kórusban kiabálva – joggal – elítélték, a német evangélikusok bizonyos részének szereplésénél és a most en gros beutazó muszlimoknál mélyen hallgatnak. Ellentétben a katolikus vallással, amely a pedofíliát és a családon belüli szexuális viszonyt ellenzi, mi több bünteti is, a mohamedánoknál nem tilos, hiszen maga a próféta szolgált példával, ami mind a mai napig érvényes. Mohamed, aki egy hat-hétéves, ʿĀʾiša bint Abī Bakr nevű kislányt vett feleségül, majd amikor a leány kilenc-tízéves lett, vitette vele véghez a házassági kötelességet. Nem véletlen, hogy a legelmaradottabb, legfanatikusabb muszlim országokban a házassági határ nőknél még valahol a gyerekkor környékén van. Minden bizonnyal többen olvastak már arról a jemeni öregemberről, aki pár éves “menyasszonyát” először késsel vágta fel, hogy be tudjon hatolni, majd a kis gyerek elvérzett a “nászéjszakán”. Hallott valaki ekkor haladó feministákat, gender és egyéb “tudósokat” kiabálni az emberi és női jogokról? Én nem! 

A jelenlegi német és újabban svéd törvények szerint a külföldön – még az úgynevezett “menekülés” előtt – megkötött gyerekházasságok a befogadó országban érvényesek! A gyámhatóság semmit sem tehet. Külön figyelmet érdemel az egyik legnagyobb bevándorló kontingens, az afgán és pakisztáni, akik több százezres nagyságrendben élnek ma már Európában. Ezekben az országokban tradicionálisan idősebb, gazdagabb férfiak szórakoztatására fiatal kisfiúkat, lehetőleg utcagyerekeket beöltöztetnek lányruhába, sokszor kisminkelik őket és a gyerekek táncolnak nekik, de nem csak azt teszik. “Bacha bazi” a neve ennek a jeles szokásnak. Obama idején az Afganisztánban állomásozó katonáknak parancsban adták, hogy békén kell hagyni ezt a helyi folklórként kezelt “népszokást”. Dr. Udo Ulfkotte is tájékoztatott erről a témáról utolsó írásainak egyikében, amelyet összekötött német politikusok igencsak gyakori afganisztáni jelenlétével. Nem sokkal azután a szívébe ültetett pacemaker felmondta a szolgálatot.

Forrás: crime-against-children / downtoearth.org

Már nem merem megkérdezni, vajon akarunk-e ilyen “kultúrát” Magyarországon, vagy akár Európában? Azt sem kérdezem, kell-e feltétlenül a CEU-n kívül gender-ideológiát oktató szak további magyar egyetemeken? Amikor egy híres amerikai pop-sztár (Katy Perry) valamelyik francia rádiónak tett nyilatkozatában az emberi hús evésének előnyeit ecsetelte 2017-ben, valamint megnéztem, hogy a már pár éve ismert emberi bőr használati tárgyként (Human Leather/co.uk) való feldolgozásával foglalkozó exkluzív angol cég honlapja működik-e még és a válasz igen volt (pénztárcák, övek, cipők, yachtok bőrborítása több tíz- és százezer euróért) – akkor feladtam a további kutatást.

A cikk megírása, a terjedelmes anyag emberi fogyasztásra alkalmas feldolgozása annak idején szinte megbetegített, pedig én vagyok az egészséges. Talán éppen ezért. Aki a – most már teljesen törölt eredeti – videósorozatot összeállította, Janet Ossebaard, hasonlóan járt.

Utószó:

A pedofília elsősorban kisfiúkat érint, általában homoszexuális adottságú férfiak zsákmányaként és ezt nem én találtam ki. Kislányokat célzó megrontás legtöbbször családon belül történik, vagy kereskedelmi célból, továbbá vallási fanatizmustól elvakult ösztönlények által elkövetett bűncselekményként. Az általános felfogással ellentétben nők is lehetnek pedofilok. Vagy élettársként segítenek gyerekek megrontásában, vagy önállóan cselekszenek, de semmivel sem különbek hímnemű társaiknál.

Többen kérdezték, miért írok álnéven? Nos, azok az információk, amelyeket a magyar közönség számára megpróbálok közelebb hozni, sokszor ártalmasak lehetnek a krónikás egészségére … Az egyik kedves olvasó korábban kérdezte, hogyan lehet ilyen cikkeket multiplikálni? A válaszom: osztani, terjeszteni, felvilágosítani. Évente több százezer, vagy akár több millió gyerek tűnik el világszerte. Részletes adatokat senki nem ismer, hiszen ezeket a számokat csak megbecsülni lehet.

Ne hallgassunk többé!

2020. július 9-én hívta fel a figyelmet a Pesti Srácok a “Párbeszéd” nevű anarchista politikai formáció legújabb mocskolódására, miszerint a hazai politikai élet legkiválóbb vezetői lennének felelősek egy, az SZDSZ hagyatékaként átvett, pedofil botrányba keveredett diplomata ügyében. Az a “Párbeszéd”, amely a jelenlegi budapesti főpolgármester-imitátor mérhetetlen támogatottságú pártja, s amelynek hangadó tagjai pontosan azt az önjelölt globális elitet támogatják és éltetik, amelyikről a cikkemben beszámoltam.

Ne hallgassunk többé!

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Human trafficking / HubPages.com

A cikkben említett, újra és újra törölt videók az eredeti angol nyelvű formában ITT tekinthetőek meg.

Alternatív ITT is megtalálhatóak Janet Ossebaard átmentett videói.

A sorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg ITT.

HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala

Talán soha nem volt aktuálisabb a rabszolgaság témája, annak története, mint manapság, a történelemátírási kísérletek és különböző téveszmék tudatos terjesztésének korában. Egy öt részes sorozatban írtam 2017. december és 2018. januárja között erről, az emberiség történetének talán legsötétebb fejezetéről. Miután a legtöbben azt kérték annak idején, hogy a sorozat egyes részeit egyben szeretnék látni, ezért most teljesítem ezt az olvasói kívánságot. – HND

A történelem eddig gondosan szőnyeg alá söpört igazsága a rabszolgaság igazi története napjainkig. Bizonyára sokan emlékeznek arra, amikor pár hónapja az USA-ban szobrokat távolítottak el, a kisebbeket majdnem le is döntötték a magukat a szociális igazságosság harcosainak (social justice warriors – SJW) nevező, elsősorban fehér bőrű, tengernyi hamburgertől már menni is alig tudó fiatal aktivisták, akik legszívesebben még Lincoln elnök szobrát is meglincselték volna, mert szerintük mindegyikük a rabszolgatartás bűntettét követte el néhány emberöltővel ezelőtt. A különböző egyházak és azok lobbiszervezetei, valamint az elsősorban balliberális nemzetközi akadémiai értelmiség hallgatólagos megállapodása szerint az általánosan érvényes történelemoktatásban a rabszolgatartásért kizárólag a fehér, európai ember a felelős egészen az 1833-as angol birodalmi törvény meghozásáig (Slavery Abolition Act), amely a gyarmatokon megszüntette a rabszolgaság intézményét. Ez a tanulmány – a teljesség igénye nélkül – az érem másik oldalát mutatja be, különböző nemzetközi forrásokra támaszkodva. Akik politikailag korrekt elemzést várnak, azokat kérem, itt hagyják is abba az olvasást. Akik viszont egy izgalmas, több kontinenst érintő felfedezésre indulnának velem, sokszor megdöbbentő tényekkel, kevésbé, vagy egyáltalán nem közismert történelmi tanulságokkal ismerkedhetnek meg.

Még 2004 februárjában tekintettem meg barátommal annak az afrikai országnak a nemzeti múzeumát, amelyről akkor még nem sejtettem, hogy később otthonommá válik. A valóban tanulságos és érdekes kiállítás utolsó termében a rabszolgaság történetére vonatkozó képek, korabeli rézkarcok, angol nyelvű dokumentációk pillanatok alatt megingatták addigi összes elképzelésemet, az éveken át tanultakat és a belém rögződött tematikus dogmákat! Ha valakik, akkor egy több kontinensről összeterelt, mások által idehurcolt, multietnikus nép tudósai ismerik az igazságot és a rideg valóságot mutatják be országnak-világnak. Ez a katarzis-szerű élmény késztetett a téma további követésére, majd az Európát fenyegető mostani formatervezett népvándorlás és annak logikusan várható következményei adták meg a végső impulzust a komplex kérdés feldolgozására.

Magát a rabszolgaságot elsősorban, mint termelési formát tanították és tanítják mind a mai napig az iskolákban, ha például az antik rabszolgatartó társadalmakról (Egyiptom, Görög- és Római Birodalom) esik szó, de soha senki nem beszélt a rabszolgává válás folyamatáról, holott ez alapvető jellemzője nem csak az antik, hanem az összes rabszolgaságnak, napjainkig. Napjainkig? Igen, a tanulmány utolsó fejezetében kiderül majd, miért állítom ezt. A rabszolgává válás alapvető jellemzője a hirtelen elemberietlenedés, az emberi mivoltunk egyik percről a másikra való elvesztése, rossz esetben örökre. A tárggyá, objektummá, mások tulajdonává válás legtöbbször visszafordíthatatlan és pillanatok alatt bekövetkező folyamat. Ez különbözteti meg – többek között – a rabszolgákat a jobbágyoktól; utóbbiak röghöz kötöttként ugyanazon a helyen éltek, míg a rabszolgát, legalábbis az antik társadalmakban, hadizsákmányként elhurcolták egy másik országba, ahol a rabszolgatartó megvásárolta ezeket az egykor emberként számontartott “tárgyakat”, majd kénye-kedvére használta a kiszolgáltatott testet és lelket. A rabszolga elfogatása pillanatában elvesztette emberi autonómiáját, családját, hazáját, szabadságát. A különböző birodalmak saját polgáraikat sose tették, tehették rabszolgává, ezért a birodalmak perifériáján mindig szükség volt olyan területekre, ahonnét utánpótlást lehetett biztosítani. Az antik birodalmakban azonban – elsősorban a rómaiban – nem lehet beszélni pusztán a rabszolgaszerzés céljából történő területi hódításokról; ez inkább a különböző háborúk “mellékterméke” volt csupán.

A római kor vége felé – éppen a kereszténység előretörése miatt – a rabszolgatartás egyre inkább a háttérbe szorult, mivel nem volt összeegyeztethető az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő hit alapvető tanaival. Az más kérdés, hogy a későbbi, magukat már kereszténynek valló országokban megmaradt, vagy újra feléledt rabszolgaság miért és milyen körülmények között létezhetett mégis, dacára annak, hogy a keresztény teológia ezt erkölcstelennek és elítélendőnek tartotta. Nos, pontosan erre is keresi tanulmányom a választ.

Az általános klisékkel ellentétben nem a Római Birodalom, de nem is az észak-amerikai ültetvények voltak a legnagyobb rabszolgatartók, hanem az iszlám és az annak ideológiájával felvértezett arabok. Ez ért katartikus élményként a bevezetőben említett afrikai múzeumban, ilyen és hasonló eredeti, korabeli képek által:

Forrás: WordPress arab rabszolgakereskedelem

Az iszlám, amely kezdettől fogva kevésbé tekinthető vallásnak, jóval inkább egy világuralomra törő, agresszív ideológiának, alapelve a hitetlenek nem emberszámba vétele. Ezért bárki, aki ellenkezik, aki nem hódol be, aki a saját vallását, hazáját védi azt szabad prédának tekintik, ahogy a próféta Mohamed is tette ellenségeivel. A hozzáállás mind a mai napig nem változott. A saját hittársaival humánus, segítőkész, szociális érzékenységű muszlim más hitűekkel a korai középkor óta többnyire vérengző fenevadként viselkedett. A parazita, mások munkájának termését elraboló, egész országrészeket letaroló, népeit rabszolgasorsba kényszerítő középkori arabok tartották félelemben az európai, afrikai és ázsiai népeket a Kr. u. 700-as évektől egészen a 19. századig. A háborús zsákmányokból meggazdagodott kalifák és hadurak hatalmas katonai apparátust tartottak fent újabb és újabb pusztító harcaikra, amelyben – a becslések szerint – nagyjából két millió európait, hozzávetőlegesen tizenhét millió afrikait ejtettek el, valamint a kutatások szerint kétszázötven millió hindu és buddhista indiait mészároltak le, vagy adtak el rabszolgának. Mert ezek mind – a szemükben – pogányok, hitetlenek voltak és a Korán előírásai szerint jogosan jártak el.

Rabszolgapiac, forrás: renegadetribune.com

2. rész

“Aki a saját történelmének feldolgozását elutasítja, az kénytelen lesz azt megismételni.” – Prof. Egon Flaig, német történész

Az antik egyiptomi, görög és római birodalmakban a rabszolgák vagy hadizsákmányként, vagy a környező országokból megvásárolt “áruként” alkották az antik társadalmak gazdaságának egyik fontos pillérét, de bőrük színének nem volt jelentősége. Nem úgy az orientális világban, amelyben már az iszlám megjelenése és rohamos elterjesztése előtt is néhány arab és perzsa gondolkodó által meghatározott kritérium szerint osztályozták, sorolták be a más fajtájú népek alkalmasságát különböző feladatok elvégzésére, amiről egyébként később – a világon egyedülállóan – egy kézikönyvet is írtak, megalapozva ezzel a “rasszok kategorizálását”. Több egykori arab és perzsa forrás szerint két alacsonyabb rendű emberfajta létezik: a fehér, amely a hideg klíma hatására már az anya testében megsérül és ezért deficitessé válik a későbbiekben, míg a fekete az erős napsütés miatt megfő már születése előtt, amivel a sötét bőrszínt és egyéb tipikusan afrikai vonásokat próbálták magyarázni. “… ezek a népek nem érik el az emberi létezés mércéjét.” – olvasható egy Kr. u. 982-böl származó perzsa leírásban.

A két véglet között, a centrumban található a magasrendű, közepesen barna (arab, perzsa) emberfajta, amelynek uralkodó szerepet tulajdonítottak a lenézettek felett. Ez a felfogás, ez a szinte már génekké vált mentalitás az egyik fundamentális oka a jó 1400 év óta tartó arab expanziónak, mások leigázásának. Az emberek bőrszín alapján való megkülönböztetésében az arabok úttörők voltak és ez lényegében mind a mai napig nem változott. Európa most importálja ezt az évezredes konfliktust…

Már az iszlám megjelenése előtti évszázadokban is szállítottak arab tengeri hajósok megszámlálhatatlanul sok fekete rabszolgát a kelet-afrikai part mentén, amelynek jelentős kikötői arab kézen lévő gyarmatoknak számítottak. A Kr. u. 6. században a mai Irak területén I. Chosroes perzsa király hatalmas ültetvényeket telepíttetett, amelyek megművelését afrikai rabszolgákkal végeztették és így állandóan igény volt utánpótlásra, amit az arab hajósok biztosítottak. Ez volt az első – ma ismert – ipari méretű ültetvényes rabszolgaság. Az iszlám megjelenéséig az arab félszigeten a rabszolgák színe fekete volt, ami a 7. századtól kezdve megváltozott.

Annak dacára, hogy az iszlám dzsihád (szent háború) Európa, Afrika és Ázsia történetében semmihez sem hasonlítható nagyságrendű emberáldozatot követelt, akár rabszolgaként, akár a mészárlások tekintetében, ezt a tényt gyakorlatilag korábban is, de ma már különösen elhallgatják és akik ezen a területen kutatnak, azokat sokszor intézményesen ellehetetlenítik. Az iszlám dzsihád nevében az európai kultúra ellen történő támadások a Kr. u. 7. századtól kezdődtek el, először a földközi-tengeri térségben, majd az Atlanti-óceán partjai mentén elérték a brit szigeteket, sőt, Izlandig is eljutottak. A cél mindig és elsősorban a “fehér arany”, azaz a fehér bőrű rabszolgák beszerzése, továbbá az érintett területek rajtaütésszerű letarolása, az ellenállók lemészárlása volt. Ennek egyik prototípusa volt, amikor arab invázorok (szaracénok) a Tevere (Tiber) folyó torkolatán keresztül elérték Rómát Kr. u. 826-ban és a Szt. Péter Bazilikát kirabolták, az összes arany és ezüst tárgyat, amit ott találtak, magukkal vitték. Az akkori keresztény világ alapjaiban rendült meg.

Ez is egyik nyomós indoka volt a Vatikán, a “város a városban” létrehozásának, amit már III. Leó pápa elhatározott, de IV. Leó valósított meg. A Szt. Péter sírja körül épített, illetve megerősített falat 852. június 27-én szentelték fel. A pápa és udvartartása mezítláb, fejére hamut szórva járta körbe az erődítményt, minden bejáratát szentelt vízzel megöntözve és Isten kegyelméért könyörögve kérték a Mindenhatót a kereszténység megvédésére. (Ezt a történelmi fejezetet ajánlanám a jezsuita Signore Bergoglio szíves figyelmébe, aki nem oly rég a vatikáni puccs eredményeként került a katolikus egyház élére… de ez egy másik történet.)

Az ibériai félsziget 781 évig volt iszlám gyarmat, Al-Andalus néven, de ezt a korszakot manapság mindenáron szépíteni szeretnék. A valóság azonban sokkal ridegebb ennél: az al-andalusi kalifátusok urai (pl. Cordoba) rendszeresen kifosztották a keresztény spanyol területek lakóit, továbbá a kelet- és észak-európai, illetve az afrikai rabszolgavadász akciókban elejtett “zsákmány” egy részét ideszállították munkaerőnek. Több történész az arab befolyás hatásának tulajdonítja a későbbi portugál/spanyol hódítók kegyetlenségét az “Új Világ” őslakóival szemben, hiszen ez a mentalitás ilyen hosszú idő alatt Ibéria eredeti népességének szinte vérévé válhatott. Manapság úgy mondanák: role model, azaz példakép.

Itália – amely akkor még nem volt Olaszország – szenvedett ebben az időszakban a legtöbbet. Szicília, Nápoly, Bari (utóbbiból rövid időre kalifátus is lett) majdnem naponta élték meg a szinte derült égből rájuk törő iszlám csapásokat. Egész partok, szigetek, városkák néptelenedtek el a telhetetlen rabszolgavadászok miatt, akik egyúttal nem csak a szegény parasztokat, vagy halászokat, továbbá a legszebb lányokat ejtették el, hanem azok termését, fogását is magukkal vitték. Tipikus, a munkát megvető, mások verejtékkel megszerzett javainak elsajátítását jogos szabványnak tekintő parazitizmus volt ez. A magát felsőbbrendűnek tekintő rassz – a vallás (!) ürügyén, amelyet az 1400 éve isteni parancsnak és megváltozhatatlannak tekintett könyv, a Korán és a Hadith-ek nem csak legalizáltak, hanem elsőrangú célként tekintettek a dhimmik, a hitetlenek kezelésében – cselekedte ezt. Ez az ideológia vagy konvertált valakit, vagy ha az illető ellenállt, meghalhatott, rabszolgává válhatott, esetleg különleges “fejadót” (dzsizija) fizethetett. A lényeg az iszlám felsőbbrendűsége volt. Aki nem ebbe született bele, az eleve nem volt ember, csak kuffár (káfír) és személye, valamint javai az Umma, az iszlám közösség tulajdonát képezték. A mai napig mindez olyan alapvetése e jeles ideológiának, amely eleve inkompatibilissé teszi bármely más világnézettel, vallással szemben.

Az úgy nevezett barbár városállamokból, – mint Algír, Tunisz és Trípolisz – korzár kalózok egységei biztosították a mérhetetlenül gazdag kalifátusok részére a lopott javakat és fehér rabszolgák tömegeit Európa legkülönbözőbb részeiből. A legtöbb európai nyelvben alkalmazott slave/sklave kifejezés a rabszolgákra – arabul saqaliba – valószínűleg a latin eredetű sclavus megnevezésből ered, ami a korábbi, szintén latin servus (szolga) megjelölést váltotta fel és amely észak, észak-keleti európait jelentett. A tévhitekkel ellentétben nem volt sok köze a szlávokhoz, akkor sem, ha a kelet-európai területekről sokszor a szláv törzsek legszebb nőit rabolták el az orientális háremek rabszolgaigényének kielégítése végett.

Hárem, forrás: renegadtribune.com

A történelem fintora, hogy az arabok által megvetett fehérek talán legfehérebbike, a vikingek egészen megszelídítésükig, majd letelepítésükig hajós kalózokként kiválóan tudtak együttműködni közel-keleti áruátvevőikkel. Ez azt jelentette, hogy a konstantinápolyi rabszolga- és egyéb piacon a vikingek, akik félig kereskedőkként, félig kalózokként terrorizálták az európai kontinens lakóit, Európa északi államaiból rabolt nőket, gyerekeket és férfiakat, elsősorban pogány szlávokat, valamint szőrmét és keresett tárgyakat adtak el jó pénzért az orientális érdeklődőknek. A kelet-római, azaz a bizánci birodalom ekkor már igencsak hanyatlásnak indult. Az áruért kapott aranyat aurum arabicum-nak, sokszor aurum infelix-nek, tehát arab, illetve szerencsétlen aranynak nevezték, amelyből még a Kr. u. 10. században is jó néhány forgalomban volt a mai Skandináviának nevezett területen. A mostani európai öngyűlölő ethno-mazochisták szinte mindig a kegyetlennek aposztrofált keresztes hadjáratokkal próbálnak érvelni a muszlimok védelmében, akik természetesen szintén erre hivatkoznak. Diszkréten asztal alá söpörve azt a tényt, hogy az állandó dzsihadista támadások, valamint Európa komplett elszigetelése a távol-keleti kereskedelemtől, illetve a Földközi-tengeren való hajózás ellehetetlenítése volt a keresztes hadjáratok egyik alapvető oka.

A vikingek útvonalai, forrás: wordpress com.

Embervadászat, rajz, 1884, forrás: Die Welt online.de

3. rész

A vikingek mellett bizony a kalandozó magyarok is részt vettek nemcsak a szomszédos országok fosztogatásában, de az elhurcolt emberek eladásában is, zsákmányukat a Dunán szállítva a Fekete-tengerig – bár ez nem lehetett számottevő mennyiség. Egon Flaig, német professzor szerint, aki a Rabszolgaság világtörténete (Weltgeschichte der Sklaverei) című könyv szerzője, szinte egy hajszálon múlt, hogy Európa nem vált olyan mértékben az orientális rabszolga-kereskedelem hátországává, mint ahogy az az afrikai kontinenssel történt, és ez a kereszténység terjedésével is magyarázható. A magyarok letelepítése és kereszténnyé tétele fennmaradásunk, kultúránk megőrzésének és későbbi felvirágoztatásának alapvető követelménye volt.

Egon Flaig, forrás: Amazon.de

Az iszlám terjeszkedés első évszázadait az arabok dominálták, majd Anatólia lépésekben történő elfoglalásával a törökök szerepe jelentősen megnövekedett az európai népek és kultúrák elleni folytonos agresszióban. Befolyásukat kiterjesztették az ázsiai kontinensre is, meghódítva a mai Afganisztánt, Pakisztán és India egyes területeit. Az állandó és szinte csillapíthatatlan igény újabb és újabb rabszolgákra gyakorlatilag egy egész iparágat teremtett meg embervadászok, rabszolgaszállítók és kereskedők formájában. Ehhez szükség volt egy hatalmas, jól szervezett hadseregre is, és relatív rövid idő alatt a törökök hadi potenciálban már lekörözték az arab dzsihád-kalózokat. A Földközi-tenger környékén élőket, a Balkán és a Kárpát-medence lakóit újabb és újabb támadások érték a hódító oszmán törökök által.

Egyetlen birodalom se lett volna képes azonban ilyen hatalmas hadsereget készenlétben tartani a lassan már állandósult rablásra és elhurcolható embereket célzó háborúzásaira, ha hadseregében nem alkalmaz tömegesen rabszolgákat. Ez volt az egyik legsötétebb, legfájdalmasabb aspektusa az iszlám európai hódításainak. A megszállt, vagy akár csak megtámadott területekről ezresével, tízezresével hurcolták el a legerősebb, legokosabb, legjobban fejlett fiúgyerekeket, akikből hazájuktól, családjuktól távol, fanatikus muszlim janicsárokat képeztek. Az úgy nevezett devsirme  (összegyűjtés, gyermekadó, véradó) eredményeként a meghódított keresztény országok reménysége, legjobb fiai vesztek el örökre, illetve tértek vissza később egykori hazájukat támadó katonákként. Az oszmán hódítók az általuk kiválogatott, majd muszlimmá és fanatikus szultán-szolgává tett fiatalokból egy speciális katonai elitet nevelt ki magának. Ezt a tényt – több kiváló történelmi elemzés mellett – Lee Harris is igen részletesen írja le The Suicide Of Reason című könyvében.

Lee Harris, forrás: Amazon.com

Összefoglalva tehát Európa 1300 éven át tartó állandó iszlám fenyegetettségét: az Ibériai-félsziget 781 évig, Görögország 381 évig, Magyarország 150 évig és a balkáni országok is több száz évig sínylődtek iszlám-arab (Ibéria), illetve oszmán-török gyarmati uralom alatt, amely a keresztény lakosság megtizedelésével, lemészárlásával, egész országrészek letarolásával, élhetetlenné tételével és jövőjük, azaz gyerekeik elrablásával járt: a kislányokat a háremekbe, a fiúkat a hadsereg részére hurcolták el. Egybehangzó becslések szerint 2 milliónyi embert raboltak el 1300 év alatt Európából, nem beleszámítva a harcok alatti helyszíni mészárlások áldozatait.

Összehasonlításul, az európai gyarmatosítások muszlim országokban, vagy azok közelében kb. 130 évig tartottak (1830-1960), egyebek mellett a rabszolgavadászat és a rabszolga-kereskedelem elleni harc jegyében. Mégis, a mohamedánok panaszkodnak mind a mai napig az európai gyarmatosítás alatt átélt megaláztatásaik miatt.

“Az emberiség történetében a muszlim rabszolga-kereskedelem volt a leghosszabb.” – írta a 2008-ban megjelent “Az eltussolt népirtás: a muszlim rabszolga-kereskedelem története Afrikában” (Le génocide voilé; Der verschleierte Völkermord) című könyvében Tidiane N’Diaye, szenegáli antropológus és közgazdász, akiről afrikai származása alapján rasszizmust, mohamedán hite miatt pedig iszlamofóbiát sem lehet feltételezni. Megjegyzem, ma már ez a könyv nem jelenhetne meg és a mainstream média sem írna róla kritikát; régóta csak antikvár példányok léteznek belőle német nyelven, az eredeti ár többszöröséért.

Tidiane N’Diaye, forrás: Amazon.de

A könyv történelmi tényeken alapuló megállapításai teljesen más színben tüntetik fel az afrikai kontinens gyarmatosításának történetét, amely a Kr. u. 5 – 6. században arab hódítók által kezdődött, s oka elsősorban a rabszolgáknak szánt “emberanyag” levadászása és elszállítása volt. N’Diaye – valamint más kutatók – szerint az arab-iszlám által afrikaiak ellen folytatott dzsihád eredményeként hozzávetőlegesen 17 millió embert hurcoltak el lakóhelyükről az Arab-félszigetre, sőt akár India meghódított területére. Ebbe sem lehet beleszámítani az arab lovascsapatok által embervadászat közben legyilkolt falvak lakóit, vagy a kényszeriszlamizálóknak ellenálló, lemészárolt népességet. N’Diaye azt írja, hogy az arab-iszlám hódítás következménye volt az egyes afrikai népek tudatos felheccelése a konvertáltak és hitetlenek között, ami mind a mai napig az egymás elleni harcok, afrikai belháborúk és elmaradottság egyik fő oka. Szudán, majd a szub-szaharai részek arab-lovas egységek által történő meghódítása után kialakultak olyan állam-szerű képződmények, amelyek egyedüli feladata a környező népek állandó támadása volt, rabszolgaszerzés céljából.

Sokan úgy gondolják, hogy a kasztrált eunuchok csak a háremek felügyeletére szolgáltak. Ez is egy, a “mesés Keletet” misztifikáló, népszerű legenda. A korai arab rasszizmus, valamint praktikus elgondolások miatt az Afrikában elejtett férfiakat kasztrálták, majd sebeiket tüzes vassal kezelték, amit öt emberből négyen nem éltek túl. Sokan a vizeletürítés lehetetlensége miatt “robbantak” fel, a szó legszorosabb értelmében. Feltételezhető, hogy rengetegen pusztultak el a sivatagon való átkelés során, vagy a hajókon. Ezt korántsem dokumentálták olyan részletesen, mint a későbbi, jóval kevesebb halottat követelő transzatlantikus rabszolga-kereskedelem áldozatait. Az arabok ugyanúgy kasztrálták az ültetvényeken, házi szolgálatokban és bányákban felhasznált rabszolgákat, mint az állatokat, s többek között ez is oka annak – ellentétben az amerikai kontinenssel -, hogy az arab világban sehol sem található afrikai eredetű, sötét bőrű diaszpóra.

Az arabok rasszisták voltak – írta N’Diaye – ezért nem akarták, hogy az afrikaiak országaikban tovább szaporodjanak. Szerinte, illetve más tudósok kutatásai nyomán, valamint az első részben ismertetett afrikai élményeim alapján, nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy különböző afrikai uralkodók, tehát az akkori afrikai elit jó pénzért, vagy árukért összejátszott az arabokkal és saját harcosait is bevetette a szomszédos törzsek elleni embervadászatba. A manapság kizárólag a fehér gyarmatosítókat megbélyegző afrikai rabszolga-kereskedelem végső fokon három pillérű volt, amelybe az európaiak relatív későn, a felfedezések korában szálltak be és profitáltak egy már régóta létező infrastruktúrából: arab és afrikai embervadászok, továbbá arab kereskedők és végül, pár száz évvel később európai hajósok, akik az “árut” a transzatlanti útra átvették tőlük.

A tizenhárom évszázadon keresztül folytatott emberiség elleni bűncselekményt se az arabok, se az afrikaiak nem hajlandóak feldolgozni, panaszolja könyvében N’Diaye, mert mindenki tettesnek érezheti magát. Sokkal egyszerűbbnek tűnik a már ismert bűnösökre, az európaiakra mutogatni.

Hindu templom Somnath-ban, amelyet ötször semmisítettek meg. / Forrás: upload.wikimedia.org

4. rész

Bizonyos szavakkal és történelmi összehasonlításokkal nem árt néha vigyázni, de nem egyes szavak “tabu” jellege, hanem a tárgyilagosság miatt. Minden történelmi esemény saját magából adódóan egyedülálló, akkor is, ha esetlegesen más históriai történésekkel némi hasonlóságot mutat fel. Sokkal fontosabb a történelmi folyamatok, a hátterek és a mai eseményekkel való összefüggések bemutatása és ennek az összképnek a megismerése. Nem titkolt célom a ránk kényszerített, régóta – szó szerint – “fehérre mosott”, azaz kollektíven, egy nagyobb közönség számára eltitkolt és kizárólag európaiakat felelősségre vonó, egyoldalú történelemhamisítás megkérdőjelezése.

A leghosszabban és egyúttal legbrutálisabban a hatalmas, több évezredes kultúra, egy szubkontinens nagyságú ország, India szenvedett a nyolcszáz évig tartó muszlim (arab, majd török, afgán, mughali) invázió miatt, amelyet a világ többi részén gyakorlatilag nem vesznek figyelembe, de hatása mind a mai napig a világ és a napi politikában is érezhető. Több történész, köztük egy indiai, “hindu holokauszt”-nak nevezi ezt a hihetetlenül módszeres, évszázadokon át tartó népirtást, amely szerintük csak időtartamában különbözik az eredetitől. Nem vagyok híve a címkézéseknek, beskatulyázásoknak, hiszen ilyen alapon bármelyik korábbi és újabb kori genocídiumot is illethetnénk ezzel a kifejezéssel. Sokkal fontosabb azonban – legalábbis nagy vonalakban – vázolni ezt a folyamatot.

India elsősorban hindu vallású volt, néhány buddhista közösség kivételével, valamint a dzsain és egyéb, békés felekezetek tolerálásával. Európában sajnos kevesen ismerik ezt a hatalmas kultúrát, amely kezdetei valamikor Kr. e. 3000-re nyúlnak vissza, a védákat (szanszkrit: szent tanítás), továbbá a későbbi brahmanizmus filozófiáját. Az indiaiak azonban az építészetben és a matematikában is maradandót alkottak. Az arabok védelmére sokszor említett érv, az ún. “arab számok” is valójában Indiából származnak. Buddha (Siddhartha Gautama) tanításai is körülbelül a Kr. e. 4. századra vezethetőek vissza. Az arabok szemében “Hind és Szind” lakói – ahogy ők Indiát nevezték – még a keresztényeknél és a zsidóknál is rosszabbak, mert ez utóbbiak ugyan dhimmik, azaz “a könyv emberei”, ám alapvetően monoteisták, azaz egyistenhívők. A hinduk azonban több Istent, valamint bálványokat imádnak. A jelenidőben való megfogalmazás nem véletlen, hiszen az évszázadok folyamán ez a szemlélet nem változott. A dhimmiknek tehát három választásuk volt a muszlimok szerint: a megtérés, a fejadó, a dzsizija fizetése, amely segítségével a Dar al-Harb (a háború háza) helyett a Dar al-Salam, tehát a béke házába “költözhettek”, vagy a pusztulás. A sokistenhitű bálványimádóknak viszont csak a behódolás, vagy a halál között lehetett választani. Ezt később ugyan megváltoztatták, miután rájöttek arra, hogy a fejadó mégis többet ér, mint egy lemészárolt ember, de ez nem könnyítette meg az indiai népek helyzetét. Különböző becslések és források szerint hozzávetőlegesen kétszázötven millió (!) indiai esett valamilyen formában a hódítások áldozatául.

Perzsia teljes meghódítása után, az ott létrehozott kalifátus határa először érintkezett Kr. u. 643-ban indiai territóriummal. (Ebben a cikkben nem térhetek ki a Chorasan birodalom történetére.) Nem véletlen, hogy a mesés gazdagságú India felkeltette az arabok figyelmét, akik állandóan rabszolga utánpótlásra és kirabolható területekre fókuszáltak. Intervenciós próbálkozásaik ellen azonban az indiaiak keményen megvédték magukat. Első valódi sikereiket az arabok akkor érték el, amikor a mai Afganisztán területét, amely földrajzilag és kulturálisan is Indiához tartozott, többszöri nekifutásra meghódították, elfoglalva annak fővárosát, Zabult (Kabul) Kr. u. 1000-ben. Itt teljesen kiirtották a hindu-buddhista kultúrát, majd Észak-India bekebelezése után, ezen a területen keresztül deportálták százezrével a rabszolgákat, akik a mészárlásokat túlélték. A hegység Hindukus jelentése: a hindu halála. Mindig erre gondolok, amikor európai, elsősorban német politikusok hangoztatják, hogy a Hindukus-nál védik meg az európai demokráciát…

Az afganisztáni Bamyan Buddha szobrok talibánok általi felrobbantása, 2001. március 21-én, mintegy kései bosszúként az ezer évvel korábban a helyszínen létező indiai kultúra ellen. / Forrás: vocativ.com

Afgán-török muszlimok foglalták el 1192-ben véglegesen Észak-Indiát. A Delhi szultánsághoz a 14. századig 120-180 ezer katonai rabszolga tartozott, akik túlnyomó része a kelet-afrikai partokról elrabolt, majd az Indiai-óceánon keresztül odaszállított emberekből állt. Ezek a szultánok rendszeresen hadat viseltek India középső államai ellen, elsősorban a rabszolga utánpótlás, továbbá a hadizsákmány miatt. Később, tengeri úton sorozatos támadást intéztek a hatalmas ország déli részeinek elfoglalására. Az India elleni muszlim hódítás a szubkontinens lakói számára élet és halál kérdése volt évszázadokon keresztül. Alain Daniélou, francia történész, zenetudós, indológus könyvében “Histoire de l’Inde” (India története) így ír:

“Attól az időponttól kezdve, mikor a muszlimok Kr. u. 632 körül kezdtek beszivárogni, India története átváltozott a gyilkosságok, tömegmészárlások, rablások és kegyetlen pusztítások végtelenül hosszú, monoton sorozatává. Ahogy ez mindig történni szokott, hitük és egyedüli Istenük “Szent háborúja” nevében. Amilyen módon ezek a barbárok eddig is komplett civilizációkat irtottak ki és egész emberfajtákat semmisítettek meg.”

Mélységesen igazat adok Monsieur Daniélou-nak, mert a forrásokat követve az iszonyat lassan valóban monotonná válik. Eközben muszlim történészek, már aki, hőstetteikkel és India bizonyos részének “igaz hitre” térítésével dicsekszenek. Ezért csak egy, az egész folyamatra azonban félelmetesen jellemző esetet ragadnék ki a sok közül: Mahmud al-Ghazni, török-afgán kán, az egyik legvérengzőbb uralkodóként tizenhétszer támadta meg Indiát, városokat, szentélyeket felgyújtva, emberek tízezreit lemészárolva, gyerekeket és asszonyokat rabszolgaként elhurcolva. Nem utolsó sorban húszezer fiatal “szüzet” is, saját rendelkezésére… Neki tulajdonítják azt a történetet, amikor megirigyelt egy drágakövekkel, nemesfémekkel készített hindu oltárt, de rájött, hogy se elvinni, se másolatot készíttetni nem tud, ezért inkább felgyújtatta. A letarolt hindu templomok helyén mecseteket kellett építeni, a felgyújtott városok és falvak helyén pedig már csak a pusztulás maradt.

A 17. századig India bizonyos területei kifejezetten muszlimmá váltak. Egyes indiai tudósok az országban ma is megtalálható mélyszegénységet, az erőszakolási járványt, a tudatlanságot és elmaradottságot a 800 éves muszlim hegemónia számlájára írják. Szerintük ez a befolyás a legfontosabb oka az egykori mélységesen humánus, erőszakmentes vallás és az általános mentalitás lassú megváltozásának is. Az állandó konfliktus egyik eredménye Pakisztán és Bangladesh létrejötte is, továbbá a soha nem létezett “etnikum”, a rohingya problematikája. Erről a témáról korábbi cikkeimben írtam ITT és ITT részletesen, ami szervesen kapcsolódik India, illetve a Távol-Kelet iszlamizációjához.

Tehettem volna néhány hajmeresztő, vérfagyasztó képet e cikkhez. Helyettük inkább lássunk a korai indiai kultúra egyik csodájáról egy videót: sziklába vájt hindu, buddhista, dzsain szentélyek és kolostorok (Ellora, Ajanta, Maharashtra tartomány) a Kr. e. 3. századból, illetve a Kr. u. 5-7. századokból, amelyek tanúbizonyságot tesznek az egykori indiai géniuszról, a hihetetlenül fejlett építészeti technikáról, valamint a különböző vallások békés egymás mellett éléséről:

Afrikai embervadász / Forrás: planet-wissen.de

5. rész

“A rabszolgák felszabadítása érdekében vívott harc a világtörténelemben egyedülálló jelenség, amely kizárólag az európai kultúrának köszönhető.” – Prof. Egon Flaig, a “Rabszolgaság világtörténete” című könyv szerzője

A transzatlanti rabszolga-kereskedelem történelmileg jól dokumentált, illetve az iskolai oktatás és különböző művészeti feldolgozások révén egy szélesebb közönség által is ismert tény. Tudjuk-e azonban a teljes igazságot, vagy megelégszünk azzal a több évtizede bebetonozottnak látszó sémával, miszerint “a gonosz fehér rabszolgatartó versus szegény, elnyomott fekete rabszolga”? A sorozat utolsó részében erre keresem a választ.

A mediterrán térségben való kereskedelmi hajózás veszélyessége az arab kalózok állandó támadásai miatt, de a hajóépítés, navigáció fejlődése, valamint az iszlám hódítások következtében a szárazföldi utak kiesése arra késztette a különböző kereskedő nemzeteket, hogy új vízi utakat találjanak India felé, kikerülve így a muszlim kalózokat. Ennek egyik alternatívája Afrika déli csücskének megkerülése volt, a másik pedig az Atlanti-óceánon át vezetett nyugati irányba. A felfedezések korát gyakorlatilag az arabok elkerülésének kényszere indította el. Egy katonai terv is közrejátszott India nyugati irányból vélt megközelítéséhez: Kolumbusz szerint a “rövidebb” út Kínához lehetővé tehetné az iszlám elleni összefogást a “Nagy Kánnal”, egy misztikus személyiséggel, aki minden bizonnyal kereszténypárti és segítségével Indiában, mintegy “hátulról”, végső csapást lehetne mérni az iszlám birodalomra (Louis Bertrand: The History Of Spain – Spanyolország története). A történet végét ismerjük.

A spanyol hódítók, a konkvisztádorok kapzsisága, vérszomjas kegyetlenségük monumentális méretű volt. Ugyanez a történész, Bertrand írta a spanyol hódítókról:

“Az arany iránti féktelen vágyukat, vérgőzös rablásra való hajlamukat, a meghódítottakkal szembeni barbár kegyetlenségeiket, amiket az amerikai kontinensre magukkal vittek, a kalifák, a mór királyok és az emírek iskolájában tanulták.”

Továbbá:

“A legvisszataszítóbb tulajdonság, amit a spanyolok az araboktól és az észak-afrikai nomádoktól átvettek, a parazitaság volt. Az a szokás, hogy kizárólag az általuk meghódított népek kirablásából éltek, sokszor a területeiket letarolták, a termést elpusztították és a lakosságot vagy lemészárolták, vagy rabszolgájukká tették. A spanyolok hasonló fanatizmussal öltek Krisztus nevében, mint valaha az őket évszázadokig megszálló arabok a saját hitük jegyében.”

A portugálok a 15. század végén kapcsolódtak be az afrikai rabszolga-kereskedelembe, kihasználva egy már meglevő és évszázadok óta működő infrastruktúrát. A kialakult rendszer addig az arabok szinte kielégíthetetlen rabszolgaigényét szolgálta azzal, hogy szubszaharai afrikai uralkodók, adott esetben már iszlamizált törzsek kizárólag a szomszéd népek ellen vívott rabszolgavadász hadjárataikból éltek, akár teljesen kiirtva ezzel más afrikai etnikumokat is. Az európaiak megjelenésével ezután nem csak a Szaharán keresztül vezetett az elrabolt emberek útja és nem csak Afrika keleti partjáról Indiába, hanem az Atlanti-óceán kikötői felé is, mint pl. a szenegáli, később több hódítót is megért Gorée-szigetnél várakozó portugál tengerjárókhoz. Miután Portugália territóriumává tette a mai Brazíliát, egyre több afrikai rabszolgát szállított az ottani cukornádültetvényekre. Egészen a 18. századig a hajók csak a passzát széllel tudtak az Atlanti-óceánon átkelni, ezért a karib-tengeri szigetek lettek a fő rabszolgaelosztó helyek. Közel négy millió afrikait szállítottak Brazíliába, ami az amerikai kontinensre deportált rabszolgák negyvenegy százaléka. Észak-Amerikába hozzávetőlegesen 365 ezer afrikait adtak el 1600 és 1825 között és miután a többiekhez képest ők valamivel emberibb körülmények között élhettek, 1860-ig a létszámuk négy millióra nőtt, természetes úton. A 17. századtól kezdve már holland, francia és angol kereskedők is szállítottak rabszolgákat az “Új Világba”. Itt kell megjegyezni, hogy az európai rabszolga-kereskedelem irányítói általában zsidó származású kereskedők voltak, mert “tradicionálisan már a középkortól kezdve ők közvetítettek kapcsolataikkal a különböző országok és kontinensek között”. (Jüdisches Lexikon, 1930, Berlin) Ennek a történetét Prof. Tony Martin (1942-2013), a Trinidadból származó amerikai egyetemi tanár dolgozta fel, amiért sok kritikát, de még több díjat kapott; Marc Lee Raphael rabbi részletes ismertetésében angolul itt olvasható.

A háromszáz évig tartó transzatlantikus rabszolga-kereskedelemben az európaiak mindig kereskedők maradtak. Sose rendeztek hajtóvadászatot emberek elfogására. Az iszlám 1400 éves története után azonban mind a mai napig nem mondott le a rabszolgatartásról, hiszen maga Mohamed is rendelkezett rabszolgákkal, tehát ez az intézmény “megengedhető”.

Afrikai uralkodók – akár arab segítséggel is – üldöztek más afrikai népeket, majd deportálásuk után eladták őket az “árura” váró európai hajósoknak, épp úgy, ahogy haszonállatokat adtak el a piacon. Egyébként hasonlóan működött az Indiai-óceán rabszolga-kereskedelme Zanzibár szigetéről, amely évszázadokig az ománi szultanátus felügyelete alatt állt. A rabszolga-kereskedelem irányítása mindig is a különböző afrikai uralkodók kezében volt, ők határozták meg az árat, illetve azt is, hogy melyik hajós milyen és hány rabszolgát kaphat. Az óceánon keresztül történő szállítás közben körülbelül tíz és húsz százaléknyi volt a “veszteség”, míg az óceánig vezető hosszú menetelésnek feltehetőleg még ennél is több áldozata lehetett. 1519 és 1867 között közel tizenkét millió afrikait szállítottak az amerikai kontinensre, míg az arab rabszolga-kereskedelem a Kr. u. 600-as évektől (hivatalosan) 1920-ig óvatos becslések szerint ötven millió embert érintett, nem számolva a dzsihádista hajtóvadászatok idején lemészárolt áldozatokat. Ha valakinek eszébe jutna a rabszolgaság valódi tetteseinek és tényleges haszonélvezőinek leszármazottait valaha kártérítésre kötelezni, az utódok évszázadokig fizethetnének…

A rabszolgaság eltörlése kezdettől fogva vitatott volt az európai országokban, mert egyre erősebb politikai, társadalmi és egyházi erők tiltakoztak a gyarmatokra kvázi kitelepített embertelen intézmény ellen. Különböző parlamenti, majd multilaterális egyezmények után először angol, majd francia, később amerikai hadihajók ellenőrizték a 19. századtól az óceánokat a rabszolga-kereskedelem megállítása céljából. A kontinens gyarmatosítása is a befolyási övezetek kiterjesztése és a haszon reménye mellett, nem utolsó sorban az afrikai belháborúk és rabszolgavadászatok megszüntetése érdekében történt. Se az arabok, se a rabszolgaság intézményéből hasznot húzó afrikai uralkodók nem akartak lemondani bevételi forrásukról, s ezért elkeseredett harcokat vívtak a rabszolgaságot felszámolni akaró “megszállók” ellen. Észak-Amerikában szintén a “gonosz fehér ember” ontotta vérét a fekete rabszolgák felszabadításáért a rendszert makacsul védő déliek ellen. A történet pikantériája, hogy számos felszabadított egykori rabszolga saját maga is tartott rabszolgákat, sőt, az első igazi amerikai rabszolgatartó egy, a mai Angola területéről származó afrikai, Anthony Johnson volt, aki bíróságon követelte ki magának ezt a jogot. Az arab országok először Egyiptom angol gyarmatosítása után 1882-ben kezdték felszámolni rabszolgatartó rendszereiket, kényszer alatt és folyamatos harci ellenállás mellett. Az afrikai országban, Nigerben például csak 2004-ben szüntették be hivatalosan ezt az intézményt, amely “hivatalosság” egyébként Afrikában nem túl sokat jelent.

A téma szinte kimeríthetetlen, de talán érthető a sorozat végén, miért is létezik egy “hallgatási kartell” az arab és az afrikai országok között a saját – nem éppen dicsőséges – múltjukról és miért is mutogat mindenki, beleértve a magát haladónak tartó európai, afrikai és amerikai ideológusokat is a “gonosz európai civilizációra”. Hogyan is lehetne ezeket az országokat “áldozatként” stilizálni, ha a saját bűneiket beismernék? Nem az államiság, egy anno modern igazgatási rendszer, vagy infrastruktúra elterjesztése volt az európaiak legfőbb bűne. Még a nyersanyagok kíméletlen kiaknázása sem vetett annyit latba, mint a legjövedelmezőbb tevékenység, a rabszolgavadászat megszüntetése. A gyarmatosítók között azonban volt egy speciális eset, a filantróp, azaz “emberbarát” képében tetszelgő belga király, II. Lipót, aki ugyan soha nem járt Afrikában, de a Kongó-medencében egy magángyarmatot tartott fent; erről a témáról a Ki(k)nek a mércéje?” című cikkemben már megemlékeztem.

A rabszolgatartás ma reneszánszát éli néhány afrikai és arab országban. Gondoljunk csak a focivébére készülő Katar építkezéseire, Szaúd-Arábiára, a szétrombolt Líbiára, vagy Szudánra, ahol a jóembert játszó George Clooney és kebelbarátja, Obama indítványára egy kvázi “új ország” született Dél-Szudán néven, amelyben már apró gyermekeket rabszolgaságba kényszerítenek. Emlékezzünk a nigériai Boko Haram (tanulás haram, azaz rossz) terrorszervezet, vagy az ISIS által elrabolt fiatal nőket rabszolgasorsra kényszerítő akcióira. A 2013-2015 között Nigériában, Etiópiában felfedezett “bébi-farmok”, ahol fiatal nőket tartottak és talán még mind a mai napig tartanak fogva, őket folyamatosan megerőszakolva sorozatos gyerekszülés céljából, akiket aztán eladnak, szintén a rabszolgaság egy új formája. Évente – becslések szerint – húsz millió ember esik áldozatául az emberkereskedelemnek, elsősorban gyerekek és fiatal nők.

Megjegyzés: A sorozatból tematikai okból kimaradt az “elfelejtett” ír és skót származású rabszolgák története, róluk angol nyelven itt lehet olvasni, amíg nem tiltják le. Ezt is.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Aktivisták kísérlete az észak-karolinai Durham városában egy konföderációs szobor ledöntésére. Forrás: thefederalist.com

A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. december és 2018. január között, ITT. Az ötödik rész végén megtalálható a sorozat egyes írásainak linkje is. Ezt a tanulmányt a Pesti Srácok is szemlézte.

HND: Exportslágerünk a demokrácia

Az afrikai földrész évtizedeken keresztül a nagyhatalmak, titkos szolgálatok, nemzetközi konszernek és számtalan NGO gyakorlatozási terepe volt és mind a mai napig is az, az egyes országok, népek életébe, politikájába történő erőszakos, vagy látens beavatkozásokra. Ennek a hátterét, de legalábbis néhány szegmensét igyekeztem megvilágítani egy 2017-ben írt sorozattal. – HND

1. rész

Már legalább két órája vártak az utasok velem együtt a repülőgép indulására. Ebben a késő esti órában ez volt az utolsó járat Bamakóból, Mali fővárosából, Párizsba. A korábbihoz képest elég modern és relatív nagy repülőtér alkalmazottja semmilyen információval nem tudott szolgálni a késésre, miközben a várakozók egyre idegesebben mustrálták egymást, illetve a kifutópálya reflektorokkal megvilágított és látható részét. Egyszer csak, mint egy jelenés, hirtelen landolt egy letakart felségjelzésű gép. Először fegyveresek, majd hosszú, színes kaftánba öltözött, marcona tekintetű férfiak szálltak ki, akiket szintén hosszú, színes kaftánba öltözött férfiak fogadtak a lépcsőnél. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ezekben az órákban a szomszéd országba, Líbiába, annak vezetőjét lemészárolva, a nemzetközi erők éppen a demokráciát szállították.

Újra megnéztem a repülőjegyemet és akkor vettem észre, hogy Párizsból egy egész más időpontban közlekedő gép fog majd visszavinni Münchenbe. A miértjeimre nem kaptam választ. Késő éjjel aztán mégis felszállt a francia légitársaság gépe, csak éppen egész más irányba. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a kis képernyőn közvetített repülési útvonalon, de tévedés mégsem fordulhatott elő. Nyomasztó csend volt, csak a turbinák zúgása hallatszott. Egy idő után megérkeztünk Dakarba, Szenegál fővárosába, a gép feltankolására, ami Bamakóban valamiért nem történhetett meg, majd reggel helyett délben Párizsba, ahol hat órát vártam a csatlakozásra. Este, végre otthon, megtudtam, hogy a nyugati hatalmak megdöntötték az általuk diktátornak tartott Muammar al-Gaddafi kormányát és a “felkelők” megölték a kormányfőt. Nem ez volt az első eset a legújabb kori demokráciaexport gyakorlatában, mikor külső beavatkozással, az állítólagos belső elégedetlenkedők, forradalmárkodó rebellisek segítségével az egyébként a saját nemzeti-kulturális közegében hatékonyan működő államformát erőszakosan megszüntették és a vezetőt, vagy vezetőiket meglincselték. Népharag, szokta magyarázni a nemzetközi mainstream média, a demokrácia nagy hangú őre.

Az eredmény, mint eddig minden egyes alkalommal, káosz, törvénytelenség, esztelen gyilkolászás, törzsi és/vagy klán villongások, polgárháború, a civil lakosság értelmetlen halála, illetve elüldözése. A háború állandó állapottá vált Afganisztánban, Irakban és Líbiában, nem említve itt további országokat, amelyek szintén kívülről támogatott puccs és/vagy rendszerváltás színhelyei voltak. Úgy tűnik, eddig még egyik geostratégának sem jutott eszébe az az apró, de talán mégsem lényegtelen tény, hogy különböző fejlettségű, nyelvű és vallási irányzatot követő, sokszor egymással rivalizáló törzsek nem feltétlenül akarják a nyugati jellegű, pluralisztikus, individualista jogokat emlegető demokráciát. Főleg nem akkor, ha rétestésztaként húzódó, meddő parlamenti diskurzusok helyett rövid, ám annál hatékonyabb úton, fegyverek segítségével lehet eldönteni bizonyos vitatott kérdéseket.

Ilyen helyeken, amelyek az egykori gyarmatosítók által szinte véletlenszerűen meghúzott határok között váltak önálló országgá, nincs helye az általunk ismert és többségében elfogadott szabályoknak, amiket az európai kontinens polgárai fejlesztettek olyanra, amilyen. Ha valaki az arab, tuareg és rokon sivatagi törzsek, afrikai szavannák és őserdők, valamint nyüzsgő városaik egymástól rendkívül különböző népeit akarja valamilyen állam-jellegű rendbe beilleszteni, akkor annak a vezetőnek karizma mellett bizony erős kézre van szüksége. Tekintélyre, amit a többi, vele egyenrangú törzsi és klán vezető is elfogad. Ilyen volt Szaddam Husszein és Gaddafi is. Lehet persze finnyáskodni, hogy jajnahát az emberi jogok és hasonlók, de még egyetlen rezsimet sem döntöttek meg erőszakosan az emberi jogok miatt.

Emberi jog például az is, hogy egy országban rend legyen. Hogy abban az országban az emberek megéljenek, dolgozhassanak, a családjukat eltarthassák. Irakban és Líbiában ilyen jellegű rend volt. Líbia, az afrikai kontinens egykori leggazdagabb állama, nem csak a saját polgárainak garantált egy példa nélküli szociális rendszert, nem csak száz és százezer vendégmunkásnak biztos megélhetést, hanem a környező országokat is masszívan segítette, aminek az eredményeit saját szememmel láttam Maliban, ahol háromszor jártam. A legnagyobb terv azonban a sivatag lakóinak vízzel való ellátása volt, egy, számunkra felfoghatatlanul hatalmas területen, ahol az emberek sokszor évekig nem látnak esőt. Gigantikus vállalkozásba kezdett Gaddafi, aki, mint tudjuk, egy diktátor volt. Mégis valamiért alapvető emberi jognak tartotta a tiszta ivóvizet és az önellátást élelmiszerből, amit az öntözéses gazdálkodás jelenthetett volna, amihez szintén vízre van szükség. Hallottunk már olyan, mindenki által ismert nemzetközi konszernről, amely nem ismeri el ezt az emberi jogot, viszont majdnem monopóliuma van világszerte a palackozott víz árusítására.

A Great-Man-Made-River (GMMR, a nagy, ember által épített folyó) projektről van szó, amit Gaddafi külföldi cégek segítségével, az olajból befolyó milliárdokkal finanszírozva építtetett és amit a (német) Wikipédia pl. csak gúnyos megjegyzésekkel illet, elmagyarázva, milyen “környezetkárosító” a sivatag alatt található fosszilis víz kitermelése. Mondjuk az oázisok is ilyen vizet használnak – kicsiben. Mint ahogy ez lenni szokott, hogy, hogy nem, ezt a fantasztikus építményt rombolták le a demokratikus bombák elsőként, ahogy más, stratégiailag jelentős infrastruktúrát is. Milliók munkája, szaktudása, egy állam befektetett pénze és egy egész ország reménysége vált semmivé néhány nap alatt, miközben a francia gép, amin ültem, Szenegál felé repült, gondosan kikerülve a légitámadás területét. 2011 óta Líbiában gyakorlatilag megszűnt az államiság. Különböző érdekcsoportok, törzsek rivalizálnak egymás közt a hatalomért. Az ország legalább ötven évet esett vissza a korábbi állapotához képest és újabban már 200 dollárért lehet venni afrikai rabszolgát is. Demokrácia van…

Az addig demokratikus országnak számító Maliban 2012-ben történt egy katonai puccs, amit egy rendszerváltás követett…

HND Bamako 2011

2. rész

Az egykori legendás Mali Birodalom, amely kiterjedése a mai bizarrá csonkított országhatáron túli övezeteket is magába foglalta, mindig is egy soknyelvű, különböző kultúrákat magába fogadó hatalom volt, a Niger folyón folytatott transz-szaharai és nyugat-afrikai kereskedelem csomópontjaként. A birodalom aranykitermelésből származó mesés gazdagságáról, Timbuktu misztikájáról és a különböző, egymástól jelentősen eltérő népek legtitokzatosabbikjáról, a dogonokról volt híres. A francia gyarmatosítás után lecsonkított ország minden jelentősebb államformát végigcsinált a függetlenség jegyében: a szocialista jellegű kísérlettől kezdve a katonai diktatúrán keresztül a parlamenti demokráciáig, amely 2012-re már több mint 150 pártot produkált, miközben az ország egyre szegényebb lett. Líbia szétverése után hirtelen megszűntek a korábbi nagyvonalú adományok is.

A nép belefáradt a demokráciába. Húsz évnyi, Európát utánzó szavazásnak nevezett szimulációk egy országban, ahol még mindig a francia a hivatalos és egyben parlamenti nyelv, amit a kb. 12 millió lakos 90 százaléka nem ért, nem használ a kis számú elit rétegen kívül. Ez logikusan általános elégedetlenséget szült. A legtöbben azonban elsősorban a még mindig domináns francia befolyást szerették volna megszüntetni. Történelmük miatt a Maliban lakó népek egy sajátos, intuitív nemzeti büszkeséggel rendelkeznek, holott a többi afrikai országhoz hasonlóan, nem járták végig a nemzetállamhoz vezető rögös utat. Ebbe a forrongó hangulatba már csak kicsit kellett kívülről “besegíteni”, hogy kártyavárként omoljon össze a sokak által mintaként emlegetett mali-stílusú demokrácia. Nem vallási problémák, nem belső centrifugális erők, vagy komolyabb etnikai viszályok kezdték ki a rendszert, hanem az emberek de facto kizárása a politikai döntésekből.

Szimbolikus jelentősége volt a március 22-i katonai puccsnak 2012-ben. 1991-ben ezen a napon mészárolták le a korábbi katonai diktatúra ellen fellázadókat. Csakhogy a 2012-es puccsnak érdekesen furcsa a háttere. Az addig kormányzó elnök, Amadou Toumani Toure már nem jelöltette magát az egy hónappal későbbre tervezett választásra. A katonai hatalomátvétel vezetője, Amadou Haya Sanogo kapitány, az USA-ban kapott hosszabb kiképzést különböző katonai akadémiákon. Szerinte az elnök nem lépett fel az északi országrészben a tuareg népcsoport nyugtalanságai ellen és ezért döntötték meg hatalmát. Ehhez tudni kell azt, hogy már korábban is elég nehéz volt eljutni az ország északi felébe. Az érdeklődő turistákat egy ideje le is beszélték Timbuktu felkereséséről, vagy egyéb, lélegzetelállító természeti csodák, nagyobb városok megtekintéséről, kivéve, ha fegyveres kísérőkkel mentek. Ezt az európai látogatókat megcélzó emberrablásokkal indokolták, hiszen a bamakói kormány sose tudta a sivatagi területeket állami apparátusával biztonságossá tenni. Hirtelen feltűnt a hatalomátvétel farvizében egy addig ismeretlen katonai csoport, amelynek tisztjeit szintén az Egyesült Államokban képezték ki és akik megszüntették a választási előkészületeket. Majd egy franciabarát átmeneti elnököt neveztek ki, Dioncounda Traore-t, akinek a legitimációját pillanatok alatt elismerte a nyugat afrikai országok gazdasági tanácsának (ECOWAS) elnöke, Alassane Ouattara.

Erről az úriemberről annyit érdemes tudni, hogy kb. egy évvel a Mali puccs előtt, francia segítséggel őt ültették az elnöki székbe Elefántcsontparton, az ottani választást megnyerő, közszeretetnek örvendő Laurent Gbagbo, már addig tíz éve a saját országának érdekeit képviselő elnök helyett. Ouattara, egy neoliberális muszlim, aki Soros és Sárközy baráti körébe tartozik, felesége francia. Korábban az IMF munkatársaként a globális nagytőke által igényelt reformokat akarta Elefántcsontpart politikájában megvalósítani. A nyugat európai sajtó természetesen villámsebesen a jó fiú kategóriába sorolta Ouattara urat. A választást követő zavargások véráldozatait a nép által kedvelt addigi elnök, a valódi győztes, a nyugati mainstream média szerint mégis “despota” Gbagbo számlájára írták, akit francia elit egységek és ENSZ katonák fogtak el, majd a hágai Nemzetközi Bíróság elé hurcolták. 2016-2017 között újabb katonai és polgári zendülésekről hallottunk a régióból immáron a gazdasági reformjaival eléggé sikertelen Ouattara ellen.

Közben Mali északi részére egyre több terrorista és velük együtt fegyver szivárgott be, elsősorban a kormányozhatatlanná vált Líbiából. Mindenféle fanatikus, szalafista és egyéb radikális csoportosulás gyülekezőhelyévé vált ez az országrész. A hagyományosan ember-, drog- és fegyverkereskedéssel foglalkozó bandák vették át több, stratégiailag fontos helyen a hatalmat, rettegésben tartva az ottani békés lakosságot. A líbiai harcokból visszatért és Franciaország által felfegyverzett tuaregek a Malitól való elszakadást követelték és a szaharai Al-Kaida csoportokkal szövetkeztek. Közben az afrikai Unió, az EU, valamint az USA szankciókat alkalmaztak Mali ellen, az “alkotmány megsértése” miatt. Nagyobb káoszt és még nagyobb bizonytalanságot okozva ezzel az országban. Már csak egy lépést kellett tennie a kijelölt elnöknek, megkérni Franciaország  akkori vezetőjét, Hollande-t, a katonai beavatkozásra. Ezt az akciót az amerikai Pentagon AFRICOM (Africa Command) egysége biztositja a háttérböl, továbbá egy ideje néhány NATO tagország katonái is jelen vannak. Az elvesztett francia területek alig titkolt újgyarmatosítási kísérlete és a még nyilvánvalóbb globális terjeszkedés, valamint Afrika militarizálása ezekben az években indult meg, némi előkészítés után, ami a banda / ellen-banda (gang / counter gang) régi és már korábban több helyen bevált sablonjai alapján került és kerül megvalósításra.

A káosz és válság előidézése, a különböző népek, érdekcsoportok, pártok egymás elleni felhergelése, azok felfegyverzése és finanszírozása nem új jelenség és nem is Afrika specifikus. Miért is változtatna bárki a módszerein, ha azzal a saját érdekeit rá tudja erőszakkal kényszeríteni egy éppen kiszemelt országra? Az igazi ellenfél az afrikai kontinensen valójában nem a sokat szenvedett őslakosság, hanem Kína…

HND Bamako 2009

3. rész

Emberi jogok, demokrácia, jogállamiság, sajtó- és szólásszabadság, szabad választások, fékek és ellensúlyok… szépen artikulálva, patetikus gesztusokkal aláfestve adják elő a mindig ugyanazt azok a politikus-szimulánsok, akik a saját, amúgy eddig fejlettnek hitt országaikban pontosan ezeket a magasröptű eszméket rombolják le évek óta, lepésről lépésre. Eközben minden erejükkel azon vannak, hogy az egykor függetlenségüket elnyert afrikai országokat, amelyek nem a saját természetes, hanem random kitalált határaik között gondolták a demokratikus önrendelkezés jogát megvalósítani, ezeknek az eszméknek a csíráitól is megfosszák. Ha a fellengzős szóbuborékok mögötti homlokzatot kicsit megkapirgáljuk, máris leomlik a repedésekkel teli vakolat. 

Nem demokrácia, még kevésbé emberi jogok, hanem a hatalom, a befolyás, a mérhetetlen kapzsiság és a pénz, ami ezeket az erőket hajtja. Felfoghatatlanul sok pénz. A globalista teória szerint egyetlen állam, vagy nép sem tulajdonosa annak a természeti kincsnek, amely országa földjében található (az USA nyilvánvalóan kivétel). Ez a dogma a kiindulópontja ma minden politikai, illetve fegyveres konfliktusnak.

Kínának az évezred forduló körül láthatóvá vált páratlan gazdasági fejlődése, szinte csillapíthatatlan, energiára és ásványokra való éhsége következtében Afrika a kínai vezetés fókuszába került. Ők eleve másképp gondolkodnak. Másképpen, azaz rendkívül hosszú távra és nem választási periódusokra terveznek. Az akkori kínai vezetés megnyerte magának az afrikai állam- és kormányfőket. Alacsony kamatú, valóban kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, egyre nagyobb volumenű beruházásokkal, amelyekbe a “jó akarat” jeleként és persze a saját jól felfogott érdekükben is, az infrastrukturális beruházások (utak, kórházak, iskolák, repülőterek) nagy szerepet játszottak és játszanak. Kína nem látványosan segélyeket osztogató cukros bácsi szerepet akart és akar játszani a kontinensen, a nagylelkűségtől függő, magatehetetlen afrikaiak uralásával. A hiteleit sem köti politikai feltételekhez, mint pl. az IMF, amely utóbbi mindig és minden országban először gátlástalanul a szociális jellegű kiadásokat nyirbáltatja meg (ezt az életben nem fogják a magyar ellenzék IMF-t visszasíró apostolai belátni). A kínaiak filozófiája a “szemmagasságban” való üzletelés, a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok által elérhető jólét és az ezzel párhuzamosan erősödő politikai stabilizáció.

Akarnak a kínaiak profitot termelni az afrikai természeti kincsek kiaknázásából? Igen. Fizetnek az illetékeseknek egy-egy beruházás kapcsán? Minden bizonnyal. Akkor mégis mi a különbség? Az afrikai, ahogy az orientális és az ázsiai kultúrának is szerves része az ajándékozás, a vezetők jóindulatának elnyerése. Mint tudjuk, a nemzetközi “segélyszervezetek” és külföldi állami segélyek a hatalmas összegeket elnyelő adminisztráció és önköltség mellett a segélyezetteket állandó függőségben tartják, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az önállósodást. Ezeknek az összegeknek egy jelentős hányada (kb. 30 %) rendszeresen el is tűnik a soha viszont nem látásra különböző zsebekben. Azaz a milliárdok elfogyasztódnak, maradandó érték teremtése nélkül, amit mindenki tud, s amiről néha napján beszélnek, aztán marad minden a régiben. A beruházások azonban nem csak gazdagítanak egy országot, hanem munkát és egyúttal képzést is biztosítanak a helyi lakosságnak, tehát a döntéshozóknak adott speciális javak sokszorosan megtérülnek, mind a beruházóknak, mind a helyi gazdaságnak. Tudom, nem szép dolog, nem is kifejezetten etikus, de nem hinném, hogy éppen az európaiaknak, vagy amerikaiaknak kellene megítélni egy évezredes szokást. Főleg akkor nem, ha ők szemet hunynak bármilyen korrupció, akár atrocitás felett is, amennyiben érdekeik úgy diktálják.

Miközben karácsony tájékán rendszeresen és masszívan elkezdődik a “szegény, éhező”, de roppant fotogén és aranyosan hatalmas szemű afrikai kisgyerekek fotóinak kampányolása, adakozásra felszólítva a konzummámorban ténfergő európaiakat, addig az afrikai kontinens legtöbb országában – saját magukhoz képest – egy addig soha nem látott fejlődés volt tapasztalható, elsősorban a kínai gazdasági befolyás hatására. 

Minden egyes utamnál láttam a szinte ugrásszerű, hónapok alatt történő pozitív változásokat, ahogy a még mindig jelenlevő valódi mélyszegénységet is. Lassan kialakult azonban egy fiatal, relatív jól képzett középosztály, amely már a modern kommunikációs eszközök segítségét magától értetődőnek tartja. Afrika arca kezdett megváltozni, amiből az USA és Európa gyakorlatilag kimaradt. Helyettük kínai és indiai üzletemberek tömegei lepték el a városokat. Franciaország, amely mind a mai napig gyarmati adót szed be 14 frankofón (egykori francia gyarmati) afrikai országból, azok valutatartalékát Párizsban kezelve és felettük rendelkezve, egyre inkább gazdasági hátrányba került a nyugat-afrikai államokban. Pedig a Mali északi részén, valamint Niger állam területén található uránkészletek számára létfontosságúak, mint villamosenergia exportőrnek, amely a francia nukleáris erőművekből származik. 

Amerika sem nézhette tovább Kína térhódítását a fekete kontinensen, ezért még a Bush adminisztráció 2007-ben megalapította az AFRICOM (Africa Command) egységet, válaszként a sikeres és hatékony kínai üzleti tevékenységre. Az AFRICOM főparancsnoksága Stuttgartban, Németországban van és 2008-ban indította el geostratégiai feladatát, azaz 53 afrikai ország katonai biztonságának garantálását, bevonva a helyi amerikai diplomáciai testületeket, valamint az USAID, az amerikai külügyminisztérium nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetét is.

A kontinens katonai biztonsága miatti hirtelen aggódás és persze a szokásos demokrácia bla-bla háttere ennél sokkal prózaibb: a nyugati globalisták érdekeinek biztosítása a felmérhetetlen kincsekkel rendelkező kontinensen, megakadályozni bármilyen más hatalom (Kína, India, Japán és Oroszország) bányászati monopóliumát bármelyik területen, illetve ezen országok tevékenységének figyelése, ha szükségesnek tűnik, akár akadályozása is. Ezért támogatást ígértek Franciaországnak a korábbi gyarmati területén való befolyás újjáélesztésére, természetesen “újragondolva”, azaz új jelmezben. Az “oszd meg és uralkodj” stratégia jegyében bukott el Líbia, továbbá Mali súlyos zavargások színtere lett. Létrejött a Pan-Sahel-Initiative, amely Mali, Mauritánia, Algéria, Líbia, Niger és Csád ásványi anyagokban gazdag részeit foglalja magában és ami kísértetiesen hasonlított arra a “Központi Szahara” elnevezésű komplexumra, amelyet Franciaország még 1957-ben, mint francia tartományt, párizsi irányítással akart volna megtartani magának. Annak idején sikertelenül.

HND Bamako 2011

4. rész

“… ezért szükséges, hogy mi legyünk a világ legerősebb katonai hatalma és néha muszáj kitekernünk azoknak az országoknak a karját, amelyek nem azt teszik, amit mi elvárunk tőlük…” – Barack Husszein Obama, az amerikai VOX tévétársaságnak adott interjújában (2015. február 9)

A Krisztus utáni 2006. évben egy üstökös jelent meg a már-már majdnem ernyedten békésnek nevezhető világpolitikai égbolton, ha Iraktól, Afganisztántól eltekintünk. A jelenés még kissé jelentéktelennek tűnt a szabad szemmel fürkésző nagyérdemű számára. Bennfentesek azonban tudták, hogy egy új Messiás-tanonc várt a startjelzésre, elámítani a világot. Az, hogy egy amerikai szenátor, aki nyilvános beszédeiben a chicagói ghetto-szlenget használja tudatosan és családjával afrikai gyökereit keresve szándékozik a fekete kontinenst meglátogatni, az maximum a celebeket filéző bulvárlapok “kis színes” rovatát érdekelné. Főleg, ha ez az illető a saját költségén teszi mindezt. Az ifjonc szenátor azonban, aki régóta világmegváltásról ábrándozott, korán kifejlesztette magában a közpénzek megcsapolásának képességét és az afrikai haknit külügyi missziónak keresztelve rögtön kísérőket is kapott. Egy másik gépen. Mert hogy nézne ki, ha a világ jövendő megmentője egy repülőn utazna a CIA “színes forradalmakra” specializálódott szakembereivel, J. Scott Gration, nyugalmazott tábornok és Afrika-szakértő, vezetésével?

A két különgéppel abszolvált show-program első állomása Dél-Afrika volt, ahol a jó retorikai képességű szenátor, Barack Husszein Obama, sikkes és főleg tanulságos előadásokat tartott az AIDS kezelhetőségéről modern külföldi gyógyszerek segítségével, amelyek azonban még a relatív gazdagnak tekinthető országban is a lakosság számára megfizethetetlenek voltak. Véleménye szerint a modern antivirális készítményeket kellene előnyben részesíteni, az ország egészségügy-minisztere – aki mellesleg maga is orvosnő volt – által ajánlott hazai alapanyagokból készült, immunrendszert erősítő termékekkel szemben, amelyeket széles rétegek érhetnének el. Ezt a tervet egyébként a dél-afrikai minisztérium tudományos szakértők és Luc Montagnier, az AIDS kutatásai alapján Nobel-díjat kapott orvosprofesszor segítségével próbálta megvalósítani. Innovatív nagyhatalom versus afrikai kuruzslás – a dél-afrikai sajtó tombolt. Miután Obama párszor látványosan megölelgetett néhány hírességet, köztük Desmond Tutu-t is, a kedélyek lecsillapodtak. Kenyában, a gyökérkeresés és nagymama puszilgatás mellett a karizmatikus szenátor ismét tartott néhány beszédet, felszólítva az afrikaiakat a saját sorsukat kezükbe venni, a múlttal megbékélni és egyúttal biztosította őket az amerikai szolidaritásról is.

Ebben az időszakban Kenya már rohamléptekben fejlődött az államfő és a kínai vezetés sokféle megállapodása jóvoltából és éppen új választásokra készülődtek. Az ilyen választás nem csak a pártok, hanem az egyes népcsoportok konkurenciáját is jelenti az eleve multietnikus afrikai országokban. Túl bonyolult lenne a komplett hátteret taglalni, tény viszont, hogy Obama, minden diplomáciai szokásra fittyet hányva, az oppozícióban lévő “Narancs-Mozgalmat” támogatva vett részt a színes csoportosulás kampányrendezvényein. A választásokat követő véres zavargásokban már más jeles amerikai politikusok, mint pl. John McCain, próbáltak a helyszínen koordinálni. Obama, a szudáni Darfurban tett vizitje valójában az olajban rendkívül gazdag országrész állapotát mérte fel, ahol a Chevron-Texaco konszern próbálta már évek óta a hivatalos szudáni kormány és a kínai CNPC cég befolyását megszüntetni. A többi már újkori történelem: Obama első megválasztását az afrikai országokban kitörő eufóriával fogadták, az emberek napokig táncoltak az utcán. Mindenki azt remélte, hogy mostantól kezdve megszűnnek a háborúk, a törzsi viszályok, béke és gazdagság köszönt majd a kontinensre, hiszen Ő megígérte…

Elefántcsontpart, Líbia, Mali, Szudán, később Burkina Faso és még számtalan helyinek tűnő, de korántsem önmagától kialakult konfliktus, valamint az olaj mesterségesen lenyomott ára, amivel Oroszországot akarták telibe találni, de Afrikában, így pl. Nigériában ért célba, s így a már korábban említett fiatal, jól képzett középosztályt érintette a legdrasztikusabban. Az afrikai álom keserű szájízű ébredéssel végződött. Gombamód szaporodtak és szaporodnak az internetet használó ellenállási csoportok, amelyek bloggerei a mai afrikai értelmiség krémjét képviselik. Ezek azok a fiatalok, akiknek eszük ágában sincs országukból elmenni, viszont követelik az európai és amerikai beavatkozás beszüntetését és az ú. n. “segélyezés” abbahagyását. Évek óta látják, tapasztalják a kínai kapcsolat előnyeit, valamint a hátrányokat is, amik azonban elenyészőek. Ők azok, akik az African Way Of Life (afrikai életmód) visszaállítására, a valódi önállóságra törekedve elutasítják az újgyarmatosítást és a militarizációt, valamint az Obama által legutolsó útján propagált genderizmust és homoszexualitást. Ők azok, akik végre, ha már a történelem így hozta, igazi nemzetállamokat akarnának kialakítani, békésen együttműködve a szomszédokkal. Ezek a mozgalmak és annak szószolói egyúttal egy könyörtelenül éles, fehér-ellenes álláspontot is képviselnek a magát magasabb rendűnek valló európaiak/amerikaiak ellen, akkor is, ha ez ma már nem mindig, vagy csak részben jellemző. A világjelenségnek tekinthető “áldozatszerep”, ami Obama bőrszínre korlátozódó demagógiájának az eredménye, a személyéből való kiábrándulás dacára megmaradt, sőt, erősödik.

Többek között ezt a vulgár-filozófiát támogatja az Open Society Foundation (OSF), George Soros alapítványa is, amely a földrész minden területét lefedi, egy olyan kontinensen egyébként, ahol korábban soha nem voltak igazi határok. Hova nyitni tehát? A nyugat, kelet, a déli és külön Dél-Afrikát magába foglaló OSF Initiatives gyakorlatilag mindenütt jelen vannak a hatalmas földrészen, amelyek megpróbálják a saját embereiket hatalmi pozícióba emelni. Amellett, hogy az értelmiségiek mélységesen félnek a hatalmától és (bocsánat, de) gyűlölik Sorost, mégis sikeresen adaptálták a viktimizációs, azaz áldozatiság elveit. Figyelemre méltó, ahogyan egy “öreg, fehér férfi”, a nemzetközi pénzügyi uralkodó osztályhoz tartozó globalista mentálisan manipulálja a barna bőrű emberek millióit! 

A félelem egyik oka a libériai elnöknő, Ellen Johnson Sirleaf ajánlata volt, azaz az AFRICOM egységeit Libériába meghívni, s ott egy támaszpontot létesíteni. Libéria, amelyet anno a felszabadított afroamerikai rabszolgák visszahonosítására létesítettek és amely rövid történetében állandó gyilkolászások színhelye volt, egyúttal Soros és Rotschild érdekeltségű aranybányák (Newmont Mining Corporation) helyszíne is. Sirleaf elnöknő a Harvardon végzett, majd az Open Society Foundation és egyéb Soroshoz fűződő emberjogi és “civil” szervezet támogatásával, Soros személyes barátjaként vált az Egyenlítő Bank (Equator Bank, Washington) elnökhelyettesévé, amelyből aztán a HBSC bank lett, s egészen véletlenül az amerikai “filantróp” egyik üzleti partnere. Életpályája szinte megtévesztésig hasonlít az elefántcsontparti Outtara biográfiájára. A 2011-es Nobel-díjat megosztva kapta barátnőjével, a libériai emberjogi aktivistával, Leymah Ggbowee-vel, nem sokkal az általános választások előtt.

HND Bamako 2011 Niger folyó

5. rész

“Azzal, hogy fél Kalkuttát befogadjuk, nem Kalkuttát mentjük meg, hanem magunk is Kalkuttává válunk.” Peter Scholl-Latour, író, világjáró publicista, a nemzetközi konfliktusok kiváló szakértője (1924-2014)

Az az embertömeg, amely ma Líbiában az Európába jutásra vár, nem háborús menekült, nem politikai üldözött. Ezt lassan mindenki tudja, bár egy bizonyos réteg még mindig nem vallja be, viszont újabban az EU zsargon “új telepeseknek” hívja az eddig bekerült migránsokat. Ők Afrika demográfiai “feleslege”, a másod-, harmad-, sokad-születésű fiúk, akik nagyrészt eddig is az utcán tengődtek, akiket a helyi konfliktusokban mindig szívesen alkalmaztak gyilkolólegényeknek, zsoldosoknak. Aki valóban jó képzettségű, az nem hagyja el a kontinenst, vagy eddig is megtalálta a módját tehetségét, tudását valamelyik európai országban kamatoztatni. Ügynökök ezrei járták és járják végig elsősorban a nyugat-afrikai országok városait, falvait, hogy a nemzetközi embercsempész bandák megbízásából újabb fiatal fiúkat toborozzanak a hosszú és veszélyes útra, paradicsomi állapotokat ígérve Európában. A horribilis összeget, amibe a “kaland” kerül, nem kell teljesen előre kifizetni. Honnét is tudná valaki a több ezernyi dollárt összekaparni? Az otthon maradó család, annak esetleges földje, elég zálognak, amíg az első, az európai szociális segélyekből, alkalmi munkákból, drogeladásból átutalt pénzek csordogálni kezdenek. Ha nem jön a pénz, a családot el lehet adni rabszolgának…

Valamikor 2015 végén derült ki, hogy a német bevándorlási hivatal egy 14 nyelvre lefordított videót készíttetett már egy évvel korábban, amelyben egy sikkes, jól fésült, modell-jellegű “menekült” srác totál humánus, könnyed, laza befogadását próbálta elhitetni a nemzetközi publikummal. Az eredményt látva, fergeteges sikerrel.

Legkésőbb azonban, mikor a német kancellárnő és az akkori elnök, Gauck szelfijei “menekültekkel” az egész világot bejárták, valamint a közös nyugat-afrikai tv hálózatban arról beszéltek, hogy mindenkire ház és autó vár a “Paradicsomban”, azok is csomagolni kezdtek, akik addig nem gondoltak elvándorlásra. Az internet, ami ma már az afrikai földrész legtöbb helyén könnyen hozzáférhető, videoklipekkel, hirdetéseivel szintén azt szuggerálják: gyere Európába, itt mindenki gazdag! Az afrikai fiúk egy része újabban világhírű focista, vagy hip-hop sztár akar lenni, a baseball sapka és a félárbócra eresztett gatya már megvan a karrierhez. Azt, hogy ez azért nem teljesen így van, nem hiszik el. Saját tapasztalatból tudom, mert Athénban és Thesszalonikiben foglalkoztam egy ideig ghanai állítólagos “menekültekkel”, akik udvariasan meghallgattak, aztán majdnem körberöhögtek, mondván, ők tudják, hogy mi az igazság Németországban és a Bayern München majd ellátja őket. Hiszen látták az interneten. Képtelenek voltak azonban felfogni, hogy a turisták mit néznek azon a pár régi kődarabon, amit Akropolisznak neveznek.

Az európai és az afrikai kultúra radikálisan különbözik egymástól, amin a hosszabb együttélés a gyarmatokon, de az USA-ban sem mindenkinél segített és nem kerültek egymáshoz közelebb. Ez nem jobb-, vagy baloldali kérdés, valamint a rasszizmushoz sincs köze. A fekete rasszizmus tabutéma, ami külön taglalást igényelne. Alapvető tény, hogy a több, mint 2000 beszélt afrikai nyelvnek nincs írott formája. Az utóbbi évtizedekben megpróbálták ugyan a legnagyobb nyelveket leírni és általában angol megfelelővel szótározni, de ennek a próbálkozásnak természetes határai vannak. Akik évtizedek óta a helyszínen, különböző országokban kutatják az egyes nyelveket, megtalálni vélték a közös jellemzők kulcsát. 

Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek ősi kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem voltak ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk. 

Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek. De ez már egy másik történet… Egy kongói ENSZ diplomata, aki Genfben él, Serge Boret Bokwango, olyan lesújtó véleményt közölt az Európát elözönlő afrikai tömegről, amelynek idézésétől eltekintek, mert én elvből nem használok olyan kifejezéseket, amiket ő leírt. Egy afrikai elméletileg mondhat ilyet, egy európai nem (ezen a néven a neten megtalálható a szöveg).

Logikus, hogy a globális terjeszkedésnek útjában van egy ilyen embertömeg, amely az ásványi anyagok kitermelésének biztonságát veszélyezteti egymás közötti kegyetlen harcaival. Nem csoda tehát, hogy a “diverzifikáció” apostolai, akiknek egyébként meggyőződésük, hogy ha az emberek és kultúrák keverednek, akkor egy új, az eddiginél “könnyebben kezelhető” humán-masszát hoznak létre, a monokulturális államok végét akarják. Hazánk “nagy barátja”, Frans Timmermanns 2015. októberi beszédében kifejtette, hogy – szerinte – az emberiség jövője, a világ legeldugottabb helyein is, nem nemzeteken és homogén kultúrákon, hanem egy kevert szuper-kultúrán fog alapulni. Honnét is olyan ismerős ez? Mintha Soros és a hozzá hasonlók hagymázas vízióit hallanánk visszhangozni. Nem véletlenül lehetnek olyan jó haverok. A kultúr-relativista, neomarxista One World (egy világ) koncepció végül is nem más, mint a globalista erők által ránk kényszerített “Új Világrend” (New World Order). A humanizmus, emberi és mindenféle szabadságjogok kántálása csak rózsaszínű cukormáz a keserű pirulán.

Epilógus:

A szedett-vedett, maroknyi pártokból összetákolt magyar ellenzék szószólói már jó ideje pedzegetik az “erőszakos rendszerváltás” opcióját is, tudván, hogy demokratikus úton esélytelenek. A kívülről jövő rendszerváltásokra (demokráciaexport) az afrikai kontinens országai kiváló gyakorlatozási terepet nyújtottak az elmúlt évtizedekben. A világ közvéleménye csak marginálisan érdeklődik egy szinte kiismerhetetlen földrész iránt, ahol a puccsok szinte napi programnak számítanak és részletes mainstream média információk hiányában követhetetlenek. Ugyanazok az erők, ugyanazokkal a módszerekkel Európában már többször “sikerrel” jártak. A hazánkat minden eszközzel démonizálni akaró nemzetközi propaganda, a külső nyomás és az őket kiszolgáló belső kollaboránsok, akik tudatosan a magyar nép érdekei ellen agitálnak, az új világrend hívei. Ami nem is annyira új, csak más jelmezben és sokkal hatékonyabban lép színpadra. Korábban kommunista diktatúrának hívták az ilyet.

Déjà-vu.

A molyrágta pufajkára eddig már sokféle színű, újabban lila foltot is felférceltek. De attól azért még ugyanaz a pufajka marad.

Add Istenem, hogy ne legyen igazam…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: HND Bamako 2011

A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. 08. 5 és 2017. 08. 21 között, az ötödik rész végén az összes előző publikációra rá lehet kattintani ITT.

HND: Ki(k)nek a mércéje?

Ez a téma – sajnos – ismét aktuálissá vált, vagy talán mindig is az volt – HND

Úgy érzem egyre többen vagyunk, akiket nem csak zavar, hanem valójában megdöbbent a különböző vélemények higgadt megvitatásának lehetetlensége, az értelmes és ezáltal a konstruktív vitakultúra egyre gyorsuló, a társadalom szinte minden szintjét érintő leépülése, ami nem egy kizárólagos magyar jelenség. Másfél évtizedes internetes pályafutásom alatt figyelem az emberek reakcióit az egyszerű felhasználótól a közszereplőkig, állítólagos értelmiségiektől a valódi szellemi nagyságokig és a különböző beállítottságú politikusokig. A legtöbbjük, és ez elsősorban baloldali, magukat újabban “liberálisnak” tituláló, de alapvetően neo-marxista személyek azok, akik nem győznek a másképpen gondolkodóknak naponta “nevelő célzatú” programokat kitalálni, hogy az a másik mit csináljon, mit mondjon, hogyan gondolkozzon.

Szinte nem múlik el olyan hét, amikor legalább öten ne szólnának be nekem valahol (vérmérséklettől függően), hogy “ne osszam külföldről az észt”. Ez a leggyakoribb, immáron halálosan unalmas, de legalább még udvarias verzió, sok-sok felkiáltó jellel a végén. Talán a nyomaték kedvéért. Érdekes, ez a felszólítás kizárólag olyanoktól érkezik a megnyilvánulásaimra, akik örömükben bukfencet vetnek, ha pl. a brüsszeli EU valamiért megrója Magyarországot, vagy egy amerikai tőzsdespekuláns (ami definitív NEM antiszemita kifejezés) próbálja meg minden eszközzel a magyar társadalom többségi akaratából működő kormányt szabotálni. “Ne ugasson bele a mi dolgainkba!” – kiabálják nekem virtuálisan, adott esetben akár csupa nagy betűvel, ha valahol leírom személyes véleményemet. Pontosan azok egyébként, akik nyilvános fórumokon szinkronban borzalkodnak a szólás- és sajtószabadság diktatórikus megszüntetéséről (sic!) kis hazánkban, lájkok után kuncsorogva a nagyérdeműtől. Ki(k)nek a mércéje ez?

Évekkel ezelőtt teszteltem egy ilyen oldalt és viccből egy nekik tetsző kommentárt írtam, hatalmas sikert aratva ezzel, amire a vezérvélemény a következőképpen reagált: “milyen szégyen az, hogy már ilyen messze is ennyire rossz hírünk van, az egész világ rajtunk röhög”… Fárasztóan előre kiszámítható, egyszerű lelkekre valló reakció. Nem írom ide a mondat szerzőjének a nevét, aki egykori televíziós népszerűségéből próbál ma inkább kevesebb, mint több sikerrel politikai karriert barkácsolni magának Gyurcsány táskahordozójaként. Ugyanez az illető cenzúrázott ki, amikor néhány tagadhatatlan tényt soroltam fel arról a bizonyos spekulánsról, akit annyira magasztal, illetve az európai parlamentben Magyarországot kiosztó, amúgy saját bevallása szerint is pederaszta, francia zöld párti képviselőről közölt eredeti videót is törölte, megjegyezve, “ez nem tartozik ide”

Ki(k)nek a mércéje az, amikor az ethnomazochizmusban fetrengők mindent gyűlölettel kezelnek, ami magyar? Akik a saját hazájuk polgárait “genetikusan alattvalónak” titulálják és ezért még tapsot is kapnak bizonyos körökben, mondjuk például azoktól, akik képesek mindent elkövetni hazájuk nemzetközi fórumokon való bemocskolására.

Ki(k)nek a mércéje az, hogy aki távolból, mind a mai napig magyar állampolgárként szereti a hazáját és azért nota bene aggódik, annak legszívesebben virtuális szájkosarat rendelnének el, miközben egy magyar történelmet és irodalmat nem ismerő, brüsszeli aparátcsik rosszindulattól fortyogó beszédén orgiasztikusan élvezkednek, továbbá a hazánkat démonizáló szöveg pontjait csámcsogó élvezettel hetekig elemezgetik? 

Tény azonban, hogy amivel mi magyarok felnőttünk és ami a többség gondolatvilágát erősen befolyásolta, az a mi évszázados harcunk az Oszmán Birodalom ellen, majd a 150 éves nemzeti tragédia, szinte teljesen ismeretlen Európa nyugati felében. A déli harangszó jelentését is csak kevesen tudják. A bécsi csata az, amit egyedül tanítanak ebből az időszakból és lassan már azt sem, mert a történelemtanítás egyre jobban marginalizálódik a sok “kompetencia” között.

Még valami kimaradt a nyugat-európai oktatásból: Belgium szerepe a gyarmatosításban. Belgium, ez a művileg összetákolt, korábban önállóan nem létező kis ország, amit Franciaország és Hollandia közé találtak ki, megteremtve ezáltal egy örökös darázsfészket a vallonok és flamandok között. Egy saját történelem nélküli mesterséges állam, ami nem véletlenül lett az EU központja, holott saját magát sem képes kormányozni az intrikák, korrupció és a mind a mai napig teljességében fel nem tárt pedofil botrány (Marc Dutroux) színhelye. A legenda szerint Antwerpent egy óriás terrorizálta, majd a legyőzője a kezeit levágta és a Schelde folyóba dobta. Ezek a levágott kézfejek később csokoládéként és kekszként csináltak karriert.

Forrás: antwerpse_handjes_width340 xpats_com

Afrikában erre másképpen emlékeznek. Lipót belga király, aki filantrópnak (!) nevezte magát és önjelölt tudományos felfedezőként, illetve az afrikai népek jótevőjeként az International African Society (Nemzetközi Afrikai Társaság) égisze alatt magán gyarmattá tette a Kongó medencét és annak lakosait, a kaucsuktermelés és gyémántbányászat nemzetközi kiaknázására. Ismerős címszavak? Se a francia, se az angol gyarmatosítók nem hagytak olyan pusztítást, mint a “filantróp”, azaz az emberbarát II. Lipót, aki amúgy Afrikába soha be nem tette a lábát. Becslések szerint 10 millió helyi lakost mészároltak le zsoldosai. Híven a levágott kezek hagyományához, aki a munkatáborokban nem érte el a kiszabott termelési kvótát, annak a kezét levágták, mondván “ezekre még a puskagolyót sem érdemes elvesztegetni”. Kosarakban szállították a felügyelőknek a levágott kezeket… Se gyerekeket, se nőket nem kíméltek. Az európai történelem könyvekben ez nem szerepel, ahogy azt is kevesen tudják, hogy a mai belga királyi család még mindig abból tengeti szerénynek nem mondható életét, ami a magángyarmat a belga államnak történt eladásából származott. 

Fotó: word press.com, Dark History. A kép egy Nsala Wala nevű bennszülöttet ábrázol, aki a helyi misszionáriusokhoz vitt egy kis csomagot és akiről Alice Harris, a misszionáriusoknál dolgozó nő csinált egy fotót. A csomagban Nsala Wala kislányának a belgák által levágott keze és a lába látható.

Ebben az időszakban, a “büdöslábú ázsiai horda, Európa páriája”, ahogy a mai libretardált önrasszisták  magyar honfitársaikat emlegetni szokták, néhány nagy tudású képviselőjével szintén jelen volt Afrikában. A leghíresebb közülük gróf Teleki Sámuel, akiről többek között egy vulkánt neveztek el és aki rengeteg növényt, néhány, addig ismeretlen állatot fedezett fel. A gyarmatosítás után felszabadult országok nagyon gyorsan átkeresztelték az európai hódítókról elnevezett területeket. Egyetlen kivétellel: a magyar kutatók által felfedezett helyek neve mind a mai napig megmaradt! Mert a “genetikailag idegengyűlölő” magyarok bizony tisztelettel és érdeklődéssel kezelték az őslakosságot, a magyar Afrika kutatók nemes tradíciójában.

A magyar ember alapvetően vendégszerető és egyúttal érdeklődő mások kultúrája iránt. Nekünk nem kell akármilyen valakik mércéje szerint megtanulni más emberek, más életformák nyögvenyelős álszeretetét. Harminckét évi világjárásom megtanított arra, hogy a magyarok, akárhová viszi őket sorsuk, tisztelettel beilleszkednek az adott társadalomba, miközben a szívük és a lelkük magyar marad. Elvárják azonban azt a jogot, hogy otthon, a saját hazájukban eldönthessék, kivel és hogyan akarnak együtt élni. Ez ennyire egyszerű. Ez a mi mércénk.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: https://goossens-chocolatier.com/wp-content/gallery/belgium-chocolates-banner/antwerp_hands.jpg

A cikk eredetileg 2017. június 1-én, a PolgárPortálon jelent meg.

HND: A hallgatásom oka

“Azt hitted, viccelnek, de mikor rájöttél, hogy véresen komolyan gondolják, már késő volt.” – HND

Többen érdeklődtek, hogy mikor fogom folytatni a blogomat? A “Klíma-Lolita” cikk harmadik részével tudatosan vártam, mert újabb és újabb érdekesnek tűnő, adott esetben akár groteszk események, összefüggések derültek ki az önjelölt klíma-rettegővel és a hozzátartozó nagy létszámú “tanácsadói” csapattal kapcsolatban. Az sem volt meglepetés, hogy a világot térdre kényszerítő pandemiát, továbbá az USA-t megbénító – lassan már – polgárháborúsnak nevezhető zavargásokat Greta Thunberg, illetve az őt irányító szervezetek előbb-utóbb össze fogják kapcsolni a – szintén – mesterségesen szított klímahisztériával.

Nehéz józannak maradni a jelenlegi helyzetben. Nehéz a kavargó gondolatokat a megszokott tárgyilagos formában előadni. Még nehezebb volt a majdnem három hónapig tartó lockdown-t, ahogy a lakhelyemen a kijárási tilalmat nevezték, túlélni. Az emberi interakció hiánya, illetve annak a virtuális térre történő redukálása megfojtja a kreativitást, elveszi a kedvet a megszerzett tudás továbbadásától is. Túléltem, s csak egy picit betegedtem bele, csak annyira, hogy a jobb kezemet nem tudtam használni, ami írásnál mégis hátrányos helyzet.

Régi tervem volt, hogy korábbi, sikeres, más portálokon megjelent cikkeimet ide átmentem, mert nem vesztettek el semmit aktualitásukból, dacára, hogy ezeket 2017-2018 között írtam. Természetesen néhány, napi politikával kapcsolatos téma mára már kevésbé húsba vágó. Mégis, a korábban megfogalmazott, egyes társadalmi jelenségeket elemző írások újabb publikálása segíthet bizonyos, a világban történő folyamatok, összefüggések más aspektusból történő megítéléséhez.

Technikai okok miatt sajnos nem megoldható egy külön archívumot nyitni itt a régebbi publikációimnak, viszont minden retro-szövegnél jelezni fogom az eredeti megjelenés helyét és dátumát. Természetesen nem egy adagban képzelem el a korábbi cikkek közlését, sőt olyan is előfordulhat majd, hogy egykori és új anyagok fognak váltakozni. Miért ne?

Az év tulajdonképpen most kezdődik, mert a nagyon várt 2020 első félidejében kissé ijesztő volt. Még jobban taszít az a mainstream szlogen, mely szerint az életünk már soha nem lehet majd olyan, mint eddig. Ezzel riogat a média és a nemzetközi politszimulánsok népes hada. Mert rettegni jó, az egyszerű polgárokat rettegésben tartani még jobb. Gondolják ők. A valamitől félő, nota bene rettegő emberek könnyebben fogadnak el olyan intézkedéseket, amelyeket normális pszichikai állapotukban fejüket rázva utasítanának el.

Javíthatatlan optimistaként nem vagyok hajlandó egy stabilabb kötél után nézni, megmenekülendő így a beígért borzalmaktól. Ehelyett inkább írok néha, olykor régi szövegeket rakok ide, akkor is, ha tudom, a világ nem megváltoztatható. Erről a sziszifuszi tevékenységről legkésőbb tizenhat évesen leszoktam.

Majd meglátjuk…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: querdenker.de

Forrás: epochtimes.de

HND: A Klíma-Lolita üstökös-szerű tündöklése és banális (le)bukása – 2. rész

Minden eddigi, általunk ismert és történetükben valamilyen formában dokumentált társadalomban találkozhatunk olyan csoportosulásokkal, amelyek a közelgő világvégét jósolták meg és apokaliptikus vízióikat – az akkori erkölcs nevében – a közösség többi tagjára kívánták rákényszeríteni. Valamilyen, éppen aktuálisnak kikiáltott morál alapján igyekeztek ezek a szekta jellegű mozgalmak az addig érvényes, többé-kevésbé elfogadott és jól működő szabályokat radikálisan megváltoztatni és az adott társadalmat, a várható katasztrófa elkerülése és / vagy túlélése érdekében, saját céljaiknak alávetni, engedelmességre ösztökélni. Talán csak egyes távol-keleti kultúrák bizonyultak immunisnak az apokaliptikus próféciák ellen, mert az általános körforgás, a folytonos újjászületés reménye kevésbé fél az örökös kárhozattól. A félelem pszichózisa azonban nem feltétlenül kötődik spirituális, vagy vallási jelenséghez. Minden ideológia alapja a hatalomra, befolyásra és az anyagi kiváltságokra való törekvés. Ha kell, akár erőszakkal is.

„Hogy a figyelmet felkeltsük, rémísztő jelenetsorokkal kell illusztrálni bejelentéseinket, nyilvános nyilatkozatainknak drámainak kell lenniük és semmilyen kétséget nem hagyhatunk mondandónkkal kapcsolatban. Mi, kutatók muszáj leszünk eldönteni, hogy megmaradunk-e becsületesnek, vagy inkább hatékonyak akarunk lenni.”

Ezt egy Stephen Schneider nevű klímatológus mondta még 1989-ben, aki a Stanford Egyetem professzora volt, az ENSZ IPCC  (Intergovernmental Panel on Climate Change) egyik alapítótagja, aki elindította az állítólagos antropogén, tehát az ember által okozott klímaváltozási tézis lavináját. Egyébként az 1970-es években még a globális lehűlésről értekezett. Részletesebben ITT olvashatunk róla.

Sok szervezet, még több prominens próbálkozott a klíma-riogatással, de senki nem hatott úgy az érzelmekre, mint a „semmiből jött” Greta Thunberg. Az első részben a Klíma-Lolita családi hátteréről számoltam be. Greta szülei, de elsősorban anyja, nem voltak ismeretlenek a svéd klímavédő szervezetekben, hiszen az egykori operaénekesnő jó néhány klímafanatikus publikációt közölt közösségi oldalain. Sokáig tagadták azt a tényt is, hogy a kislányt definitíve nem „véletlenül fedezték fel” a svéd parlament előtt, magányosan üldögélve, a már ikonikusnak számító táblával maga mellett. Megható kép, vagy mégsem?

https://img.blick.ch/incoming/15208560-v40-gettyimages-1129360604.jpg?imwidth=1000&ratio=16_9&x=0&y=447&width=4959&height=2792

Számtalan hasonló fotót találunk a világhálón, amelyek közös komponense a pici, törékeny kiskamasz, aki – valószínűleg a „szuper erő” hatására – szembeszáll a gonosz, klímát romboló (sic!) világgal és annak nagy hatalmú vezetőivel. Szem nem marad szárazon a meghatottságtól. A német vonaton nemrég készült bukta-képet is ebben a zsánerben tervezték meg, csak éppen nem volt igaz. Az sem.

A Greta-tömeghisztériával egyidejűleg indították útjára az Extinction Rebellion nevű radikális környezetvédelmi aktivista csoportot, amelynek egyik alapítója, a svéd Bo Thorén, aki már 2017-ben gyerekeket castingolt világmegváltói szerepre. Ő győzte meg a kislányt a stockholmi parlament előtti tiltakozásra, sőt az  ő ötlete volt a péntekenkénti iskolai bojkott, a „Fridays for Future” mozgalom elindítása. Thorén még mindig Greta legközelebbi bizalmasa, tanácsadója.

A gyerek hírnevét viszont a PR-manager, Malena Ernman ismerőse, Ingmar Rentzhog, a „We don’t have time” elnevezésű zöld részvénytársaság és alapítvány feje alapozta meg, kifinomultan professzionális marketing akcióival. Az alapítvány elnökségében egy ideig Greta is helyet foglalt. Rentzhog egyébként tagja az egykori demokrata párti amerikai elnökhelyettes, környezet-milliomos és Soros-haver, Al Gore Climate Reality Project szervezetének, továbbá kitűnő kapcsolatokat ápol a Club of Rome (Római Klub) tagjaival is, akik már az 1970-es évek óta festik falra a klíma-katasztrófát és egyéb, Planétánkra várhatóan lesújtó Apokalipszisokat. Igen, többes számban. Eddig még se a Club of Rome, sem Al Gore jóslatai nem váltak valóra. Lehet, hogy egy kristálygömb, vagy kávézacc hatásosabban működött volna.

Az Óceán másik oldalán, Greta és az Extinction Rebellion startjával egyidejűleg, létrehozták a nemzetközi zöld mozgalom új pénzbeszedő szervezetét, a Climate Emergency Fund névvel fémjelzett alapítványt, amelynek vezetői az amerikai milliárdos szolgák és sarjak ismert arcai.

Az alapítvány főnöke, Trevor Nielson korábban a Global Business Coaliton igazgatója volt, amely több, mint kétszáz multinacionális vállalatot foglal magában és Bill Gates, George Soros, illetve Ted Turner (CNN alapító) pénzéből működik. Elnökségi tagja továbbá egy zöld projektekre specializálódott invesztment holdingnak, „i(x) investments”, szolgált a Fehér Házban Bill Clinton alatt és vezetőségi tagja a ONE néven elhíresült lobbyszervezetnek is, amelynek „fiatalok nagykövete” (igen, ilyen foglalkozás is létezik), Luise Neubauer, Greta németországi állandó kisérője és partnere. A ONE szervezet vezéralakja Paul David Hewson, közismertebb nevén Bono, a U2 együttes vezetője, aki politikai aktivistáskodásaival többet ártott néhány afrikai országnak, mint egyes gyarmatosítók. Róla ITT írtam korábban.

A Climate Emergency Fund vezetősége az amerikai pénz-arisztokrácia leszármazottait képviseli. Ők elsősorban a Extinction Rebellion radikális-anarchista szervezetet pénzelik és nem csoda, hogy világszerte gombamódra szaporodnak helyi csoportjaik és erőszakot sem nélkülöző akcióik. Az Extinction Rebellion vezére, az ápolatlanságában visszataszító külsejű Roger Hallam egyik beszédében hangsúlyozta, hogy megmozdulásaik  – adott esetben – akár emberi áldozatokat is követelhetnek.

A Greta-mánia a lány 2018-as katowicei klíma konferencián elhangzott beszédével kezdődött, amelyet, mint utóbb kiderült, üres teremben tartott, betegségére való tekintettel. Majd látványosan vonattal elutazott a svájci Davosban megtartott világgazdasági találkozóra, ahova a világ politikai és gazdasági elitje minden évben magánrepülőkkel érkezik. Az már szinte senkit nem lepett meg, hogy a pár hónappal azelőtt még „magányosan tüntetgető” kislány egy olyan exkluziv klubban léphetett fel, amúgy ismét üres teremben, amelyben évi hetvenezer dollár a minimális tagsági díj.

„Azt akarom, hogy pánikba essetek, ugyanúgy pánikoljatok, mint én!”

-követelte az üres széksoroktól a zavart tekintetű gyerek, akinek még – feltehetően – egyetlen felnőtt sem mondott eddig egy jól irányzott „nem”-et. Természetesen ezeket a fellépéseket is megpróbálták utólag bevágott közönségképekkel manipulálni, de a helyszínen dolgozó, szemfüles fotóriporterek megmutatták a valóságot. Erre is volt persze magyarázat, Greta betegségére utalva.

Sokan azonban nem akartunk pánikolni. Nem akartuk, hogy egy metálisan terhelt gyerek diktálja az életünket és vélt félelmeiért minket tegyen felelőssé. Hiába járták be az internetet az álszent kis pszicho-diktátor képei, amelyeken, útban Davos felé a vonaton, egyszer használatos műanyagdobozokból étkezik, banánnal az asztalon, ami nem kifejezetten svéd gyümölcs.

https://pbs.twimg.com/media/EDM2HQeWsAI_NS5.jpg:large

A világhisztéria mégis száz- és százezreket csődített az utcára. A német zöldek egyik vezetője konkrétan „Isteni prófétának” nevezte a gyereket. 2019. február 11-én egy cikk jelent meg a Project Syndicate platform, az Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) kvázi „házi üzenőjében” George Sorostól, amelyben aggódását fejezte ki az Európai Unió jelenlegi állapota miatt és a kontinens, de a világ utolsó reményének is a zöldeket (explicit a német zöldeket) jelölte meg. Soros szimpátiája a német zöldek iránt régóta közismert. Egyik legnagyobb pártfogoltja, ma már németországi „szürke eminenciása”, a rendőrverő taxisofőrből mutált Zöld Párt alapító, majd 1998-ban külügyminiszterré avanzsált Joseph „Joschka” Fischer, aki aktív politikusi pályafutása után néhány év alatt, több száz millió euróval lett gazdagabb. Ilyen többekkel előfordult és mind a mai napig is megesik a nemzetközi politikai életben, nem csak a német kommunistákból, maóistákból és polpotistákból, továbbá pár pedofil szervezetből alakult német zöld párt tagjainál. Ugyan palástolni akarják, de aki egyszer eladta a lelkét az ördögnek, az a továbbiakban privilégizált helyzetben élhet. A sokszor kitörölt, de újra és újra nyilvánosságra hozott OSF lakáj-lista az Európai Parlamentben ITT látható. Minden bizonnyal az idén megválaszott új parlamenti tagok egy része is bekerül majd ebbe az almanachba.

A németországi Friday for Future szervezet kibogozhatatlannak tűnő, nyilvánosságra sosem hozott pénzügyi szálai a németországi Club of Rome fiókszervezet elnökhelyetteséhez, Frithjof Finkbeiner-hez kötődnek, akinek természetesen szintén van egy hangzatos nevű, klíma-mentésre specializálódott alapítványa. Ezekben a körökben lassan az lesz snassz, aki nem rendelkezik valamilyen jófejkedő zöldalapítvánnyal. A globális kör bezárult. Az egymással átfedésben működő, de mindig bombasztikus szavakkal címkézett szervezetek, alapítványok és egyéb „tettestársak” végső fokon néhány, a háttérből irányító személy kezében futnak össze. Egy maroknyi globalista csoport irányítja ezeket az önszerveződőknek beállított, világot, klímát, emberiséget megmenteni látszó tarka-barka mozgalmakat, amelyek pin-up girl-je jelenleg a svéd Klíma-Lolita.

A következő részben a sorozatos lebukások történetét ismerhetjük meg, avagy miért is nem szabad egy reklámot „túltolni”? Hogyan válhat egy jónak vélt ügy idővel kontraproduktívvá?

Egy kis irónia a net bugyraiból:

Szerző: HeroesNeverDie – #HND

Featured Image: https://www.nzherald.co.nz/

HND: A Klíma-Lolita üstökös-szerű tündöklése és banális (le)bukása – 1. rész

Az ötlet zseniális volt. Minden reklámszakember tudja, hogy gyerekkel, kutyával, macskával bármit el lehet adni. Korábban idetartoztak még a csinos, jó alakú, fiatal nők is. A kétszázkilósan zöld hajú, új hullámos feministák, a fekete/szürke textilbe bugyolált, „sokszínűséget” generáló új telepesek, továbbá a megszámlálhatatlanul sok gender-entitás korában a klasszikus sex sells azonban nem működik. Volt ugyan néhány próbálkozás korábban, gyerekkel eladni egy rettegésre épített ideológiát, mint például Severn-Cullis Suzuki beszéde az ENSZ riói klíma konferenciáján, de erre már kevesen emlékeznek.  Talán túl csinos volt a kislány, esetleg túl normálisan hétköznapi. A megérdemelt tizenöt perces hírnéven kívül azonban nem sokat változtatott a világ folyásán.

Majdnem harminc évet kellett várni a klíma-messiás megjelenésére. A – köré font legenda szerint – „semmiből jött”, az először magányosan tüntetgető svéd kislány, Greta Thunberg, az „alulról szervezkedő mozgalmak” (angolul: grassroots = fűgyökerek) szinte pillanatok alatt világhíressé vált ikonja, aki leszállt közénk, hogy megmentse a világ klímáját.

Valóban?

Ki merne kritizálni egy fejlődésben visszamaradt, tízéves gyerek testébe zárt tizenhat éves kiskamaszt? Ki lenne olyan szívtelen és gyalázatos, egy több mentális zavarral küszködő kislány véleményét megkérdőjelezni? A téma maga, a „klíma-katasztrófa” dogmája is megvitathatatlanná vált jelenleg előadott formájában, tehát a mozgalom emblematikus prófétája, Greta Thunberg kinyilatkoztatásait nem lehet, nem szabad kétségbe vonni. Mondom, az ötlet, a Klíma-Lolita figura felépítése, zseniális volt.

https://i0.web.de/image/780/33977780,pd=2/greta-thunberg.jpg

Egy eléggé közismert svéd család sarjának világhóditó útja percre pontosan megtervezett, hatalmas marketinggel és a háttérből elképzelhetetlenül sok pénzzel és befolyással egyengetett autósztrádai utazásra emlékeztet, semmiképpen sem önszervező aktivistáskodásra.

„Üres szavaitokkal elloptátok az álmaimat, a gyerekkoromat!”

– kiabálta Greta szinte zokogva a világ megjelent vezetőinek arcába 2019. szeptember 23-án, az ENSZ klíma-csúcstalálkozóján. Miért is rögtön az „Exorcist” cimű horrorklasszikus jutott eszembe a megdöbbentő videó láttán?

Legkésőbb ennél a jelenetnél kellett volna, hogy valaki felálljon, megfogja a kislány kezét és orvosi felügyelettel egy Stockholm felé tartó repülőre rakja. Mint tudjuk, nem ez történt. A magát klímaügyi és politikai elitnek aposztrofáló fontoskodók tátott szájjal, megilletődve nézték a drámai hatásokkal sem takarékoskodó show műsort.

Greta gyerekkorát azonban nem politikusok, sem gonosz „klímatagadók” (sic!) vették el. Otthon, a furcsa Thunberg-Ernman családban lehet megtalálni a gyökereket, akkor is, ha jó haladár módra természetesen a családtagok összes neurózisáért a széndioxidot és a világ egyéb bűnöseit teszik felelőssé. Mindez kiderült a celeb anyuka könyvéből, amelynek megjelenése – teljesen véletlenül ugye – a nagyobbik lánya, Greta „magányos tüntetésének” kezdetére datálódik. „Jelenetek a szívből – életünk a klímáért”, ezt a hangzatos címet viseli Malena Ernman, az egykor eléggé sikeres, ám lassan feledésbe merülő, svéd opera- és táncdalénekesnő műve, amelyet magyarra még nem forditottak le.

A könyv betekintést ad a Thunberg család pszichotikusnak mondható világába, amelyben az anyuka nagyrészt – említésre sem méltóan elemezhetetlen – ultrabalos, antifás, feminista, klimarettegő banalitásait ismételgeti az unalomig. Gondolom, a svéd könyvhonoráriumokat is a terjedelem függvényében határozták meg.

A – remélhetőleg komposztálható – szilikon alkatrészekből összebarkácsolt, agyonhidrogénezett hajú anyuka korszakos alkotásában elsősorban őróla olvashatunk, továbbá a saját neurózisairól, amelyeket merész ívben összeköt  prímadonnakarrierjével.

https://imgs.aftonbladet-cdn.se/v2/images/2d57af34-7359-4322-b992-9571c4114c0c?fit=crop&h=696&w=1100&s=79089c89193fbfe7ea039ff611faed16d001a1dc

Első kézből értesülhettünk arról, hogy anyuka hivatása miatt a Thunberg-Ernman család különböző európai nagyvárosokban élt néhány hónapot, mint például Berlin, Páris, Bécs, Amszterdam, Barcelona. Az állandóan kisgyerekestől, kutyástól költöző család életében tehát gyakorlatilag soha nem volt egy biztos pont, egy meleg otthon, vagy, a piciknek olyan fontos  megszokott környezet, stabilitásra nevelő rutinnal. Ehelyett pár hónaponként új körülmények, új városok, új emberek, amelyeket még felnőtteknek is nagy feladat ilyen tempóban megszokni. A kevésbé tehetséges színész és forgatókönyvíró apuka, Svante Thunberg felügyelte a két kislányt, a 2003-ban született Gretat és a 2005-ös születésű Beatat, aki (emancipált feminista módon) az anyja nevét viseli. Ernman szerint „csodálatos és különleges” életet éltek.

Ebben a semmivel és senkivel össze nem hasonlítható celeb életben Greta, aki már ötödikes volt, „hirtelen” depresszív lett, egész nap sírt és nem volt hajlandó enni. Nem véletlen a „hirtelen” szó használata, mert a kedves anyuka csak röviden említi ezt a „csodálatos élet”-tel ellentmondásba ütköző fordulatot. Annál hosszabban értesül a nagyérdemű azonban az opera-díva stockholmi búcsúelőadásáról, miután úgy döntött, hogy mégis többet fog lányaival foglalkozni. Greta éhségsztrákja lassan életveszélyessé kezdett válni, mert órákig tartott, amíg egy harmadnyi banánt, vagy öt szem gnocchit képes volt megenni. Mielőtt azonban kórházban kényszertáplálást kapott volna, egy klinikai krízis-megbeszélés után, Greta hajlandó (!) volt újra elkezdeni enni, különleges feltételekkel: mint például csak az általa meghatározott élelmiszereket, egyúttal szintén általa diktált elkészítési módon, rendkívül hosszú étkezési idő garantálásával és lehetőleg kizárólag otthon. Mint látjuk, a kislány már ebben a korban is kiválóan képes volt szüleit, illetve a klinikai személyzetet terrorizálni, akik természetesen (!) fejet hajtottak követelései előtt. Miután manapság haladár körökben nem divat gyereket nevelni, vagy a szülők által teremtett zilált körülményekben hibát keresni, gyorsan meg is találták Greta furcsa viselkedésének okait: Asperger-szindróma, magas funkciójú autizmus és kényszerbetegség OCD.

Milyen praktikus, hogy „modern” világunkban a gyerekeket presztízsobjektumnak tekintő, egoista, ámde megdöbbentő módon felelőtlen szülők feloldozást kapnak a pszichológusoktól, szociológusoktól és persze a médiától, hiszen immáron több, mint háromszáz újkeletű mentális zavart találtak (ki). Nem csak a pszicho-gyógyszerek előállitóinak (a gyerekdrog „Ritalin” pl.), valamint új kliensekre váró lélekdoktorok legnagyobb megelégedésére, hanem az egyéni felelősség elutasitóinak szolgálnak ezzel érveket. Mert egy áldozatfetisiszta világban igény van Thunbergékre.

Nyilvánvaló, hogy Greta már ebben a korban sem szeretett iskolába járni, ahol állítólag csúfolták is különcködései miatt, miközben szülei „szuper erőnek” nevezték el a lelki és nevelési deficittel bajlódó gyerek problémáit. Egyszer az – általa nem kedvelt – iskolában látott egy filmet a világ tengereinek műanyagszennyezettségéről, amin sírva fakadt. A többi gyerek is megdöbbent egy ideig, de rövid időn belül visszatértek a tiniknek fontosabb témákhoz, mint smink, telefon, divat és hasonlók. „How dare you?” Greta éppen a menzán bírkózott egy hamburgerrel, amikor – a legenda szerint – megvilágosodott és küldetéstudata felébredt: hús – műanyagszemét – diákok. Ilyen egyszerü lenne a Greta-misszió kulcsa? Vagy inkább arról van szó, hogy a kislány saját személyes gondjait kompenzálja a klíma-változás elleni harcában?

A fiatalabb lány, Beata, miután szülei élete Greta evése körül forgott, szintén magatartási feltünősködéssel próbálta magára terelni a család figyelmét. Ernman leírása alapján, Beata már négyévesen is, amikor éppen Brüsszelben laktak, kifejezetten dacos volt és egy hónapon keresztül nem volt hajlandó a zokniját tisztára cserélni. Egy szabad napon a szülők öt órán keresztül próbálták Beatat meggyőzni (!) a tiszta zokni szükségességéről, hiába. A hatalmi harcban a gyerek győzött és télen, zokni nélkül engedték ki a házból. Svante apuka ezt kifejezetten viccesnek találta.

Zárójelben jegyezném meg, hogy annak idején, mini HND koromban vajon az anyukám vitatkozott volna velem egy hónapig a zoknik naponta történő kicseréléséről? Na, ugye. Egy beígért anyai nyakleves, amit sose kell beváltani, mert elég ennek nyomatékos megemlítése is, bizony sokszor csodákra képes hisztisen ellenkező kiskölkökkel kapcsolatban.

Beata iskolai karrierje lényegesen jobbnak tűnik nővérénél. Kizárólag otthon kapott dührohamokat, rendszeresen szobájába bezárkózva, mert elege volt az állandó magányos evésből, miután a szülők minden nap Greta különleges étkezési rituáljával voltak elfoglalva. Beata már nem bírta elviselni a családját és az otthonlétet. Az anyját tombolva lekurvázta, leribancozta, kijelentette, hogy ő  „a világ legrosszab édesanyja”. Nem csoda tehát, hogy a lélek kuruzslói rögtön találtak nála is pár szimptómát: ADHD (hiperaktivitás, túlmozgásos betegség) némi Asperger beütéssel, OCD és oppozicionális dac-magatartás (vajon milyen a nem oppozicionális dacoskodás? Költői kérdés…)

Beata speciális akciói sajátságosan csak akkor jelentkeztek, ha az anyjával volt együtt. Talán érdemes lenne bevezetni a szelektív, személyhez kötött mentális szindrómák fogalmát, bár lehet, hogy nyitott kapukat döngetek. Ami Gretanál az evési rituál, az Beatanál az utcai sétában jelentkezett: kifejlesztett egy technikát, hogy melyik lábbal, melyik utcakőre léphet. Amennyiben „elrontotta” a sorrendet, akkor előről kellett kezdenie, akár azon az áron is, hogy egy kilométer megtételéhez jó egy órára volt szüksége. Beata Ernman jelenleg, tizennégy évesen, énekesi karrierrel próbálkozik.

Az anyuka természetesen rögtön magára ismert lányában, emlékezvén arra, hogy bizony ő is folyton a mamájával kűzdött, sőt, kifejezetten utálta őt. Minő szerencse, hogy azóta Ernman is felfedezett magában jó néhány mentális zavart, sőt már hivatalos papírja is van különböző lelki deformációkról, amelyek – szerinte legalábbis – „szuper erőt” kölcsönöznek neki és családjának. Az egykori opera-díva szociofóbiásnak nevezi magát, aki annyira rettegett a társaságtól, hogy előadások után, ünneplés helyett, hazafele menet a biciklin sminkelt le. Nos, kedves hölgyolvasóim, akik a normális, hétköznapi smink eltávolításában járatosak, képzeljék el magukat a bicikli tetején, éjjel az utcán, arctisztítás közben… Megvan? Ja, és a színházi smink ennek többszöröse, amelynek  eltávolítása külön művészet.

A Thunberg-Ernman páros közösségi médián közölt képei azonban egészen más életvitelt mutattak éveken keresztül. Anyuka és apuka számtalan partizós képén mindig valamilyen alkoholos itallal a kezükben pózoltak. Amellett, hogy ezek a fotók nem kifejezetten szociofóbiára utalnak, talán választ adnak Greta szokatlan külsejére.

Partiképek Malena Ernman, Facebook

Világszerte rengeteg ember feltételezte különböző fórumokon, hogy Greta esetleg Down-kóros lehet. Ezzel szemben az úgy nevezett rátekintési diagnosztika (Prima-Vista-Diagnostic) szakemberei állítják, hogy a gyerek külső jegyei alapján (tipikus arcberendezés, késlekedő, visszamaradt növekedés és fejlődés, lelki problémák) elsösorban FAS (Fetal Alcohol Syndrome) betegségben szenvedhet, amely  az anya terhesség alatti alkoholfogyasztására utal. Halkan jegyzem meg, hogy a nők „felszabadításával” egyidejűleg egyes nők, azok közül is a skandinávok különösen, férfiakat is megszégyenitő alkohol- és drogfogyasztása (akár a terhesség alatt is) elképesztő méreteket öltött. A tudatmódositó szerek (ide sorolom az alkoholt is) utódokra kifejtett negatív hatása komoly társadalmi problémát okoz. Joggal feltételezhető , hogy az epidemikusan terjedő jelenséget, megoldás helyett, szalonképessé kívánják tenni és ez is hozzájárulhatott a betegség jeleit karakterisztikusan magán viselő Greta Thunberg kiválasztásában.

„Szarul voltunk. Szarul voltam. Svante szarul volt. A gyerekek szarul voltak. A Planéta szarul volt. Még a kutya is szarul volt.”

– folytatta könyvében Ernman. A saját maga által kreált lelki nyomorát a világra, a környezetre, égből pottyant „betegségekre” kivetítve, az egész “gonosz valóságot”, leginkább azonban a változó klímát, de abban is a Greta által láthatónak vélt széndioxidot okolta a félresiklott életű család minden bajáért. Egyetlen szó sem esik a megbánásról, netán saját felelősségről, miközben harcosan fellép gyerekei stigmatizálása ellen. Sikerrel. Manapság egyre többen fedeznek fel magukban, vagy utódaikban Aspergerre utaló jegyeket. Lassan kultikus „mássággá” stilizálják ezt a – hozzáértők szerint – felettébb ritka betegséget.

„Szuper erő” írta Ernman, s ez ma már Greta Thunberg szlogenjévé vált. A világot megtéríteni akaró kis akarnok, aki, mint anno szüleit, sikeresen tirannizál(hat)ta a világ politikai és mediális elitjét, továbbá egy hagymázas Apokalipszis víziójával száz- és százezreket, elsösorban fiatalokat kergetett egzisztenciális rettegésbe.

A folytatásban megismerhetjük a Greta-jelenség hátterében álló szervezeteket, a kislány útját egyengető milliárdos csoportot és NGO-kat, illetve azt is, miként fordulhatott elő, hogy egy 2018-ban még „magányosan” iskolát bojkottáló gyerek 2019. december 14-én már annyira nyeregben érezhette magát, hogy  „politikusok falhozállítását” (!!!) követelhesse a világ nyilvánossága elött. Büntetlenül. Az inkriminált videó ITT látható.

Szerző: HeroesNeverDie – #HND

Featured Image: ©Stefan Klinkigt német grafikus, szobrász, fotó- és festőművész baráti engedélyével